Az öregasszony sokáig állt minden reggel az ablakban. Nézte, ahogy a földszinti lakók kirohannak a kapun, be nem csuknák rendesen. Ezek után mit várjon az ember attól a három neveletlen kamasztól, mikor anyjuk-apuk is annyira udvariatlan. Múltkor két szatyorral jött haza a kisboltból, egyszerre értek a ház elé, és majdnem az orrára csapták azt a nyomorult rácsos ajtót, nemhogy tartották volna. Tegnap a liftre is sokáig kellett várnia, aztán betódult egy fiatalokból álló banda, persze nem kérdezték meg, hányadikra menne. Igaz, hogy ő is ott szállt ki, de mi lett volna, ha nem. Micsoda nevelés! – még most is csóválta a fejét, és elhúzta a sötételő függönyt, nehogy már valaki felnézzen ide a harmadikra, és azt higgye, leselkedik. Aztán összeszorította pengeélesre az ajkát, és dacosan félre rántotta a sötétkék firhangot. Micsoda ódivatú szó! – örült meg egy pillanatra, és eszébe jutott Julcsi, akit akkor hívott édesmama, amikor nagytakarítás volt. Ha zsúrt rendeztek, vagy bejelentkezett egy rokon, persze akkor is. Minden hónap első péntekje meg erre volt szánva, apuka persze előre csinált magának valami esti programot. A kártyaklubban Zsiga bácsiék asztalánál verte a blattot éjfélig, ahol Jenő is ült. Istenkém, még annyi évtized után is elvörösödött, érezte, hogy melegszik fel az arcra. Oldalt kapta a fejét, pont a tükörbe nézett. Összehúzta a szemét, de így se látott semmit, csak egy pacnit, meg egérfarknyi kis kontyát. Jenő százados volt, úgy állt rajta az egyenruha, de úgy! Édesmama azt mondta rá, hogy hozományvadász bájgúnár, és gúnyosan ciccegett hozzá. – Na, arról beszélhetnénk, hogy ki vadászott és hogyan – ezt dörmögte Julcsi, aztán vállára kapta a szőnyeget, mint a pelyhet. –A modora az fertelmes, de erős csecses-faros nőszemély – ezt mondta egyszer apuka, nevetett, és kitárta az ablakot, ne lehessen érezni a szivarfüst átható illatát. Ő meg csak nézett, hogy miket mond, hát ilyeneket is lehet? A szalonban nehéz barna bútorok álltak, mintha odanőttek volna a parkettához, mozdíthatatlanul. Még dédiék hozatták Bécsből, aztán mikor el akarták adni, az ószeres csak húzogatta a vállát, hogy legfeljebb tüzelőnek. – Tüzelőnek? -visította anyuka, és lerogyott a kerevetre. Szegényke nem tudta, hogy alig van hátra néhány hónapja, a Tátrából már nem jön haza, pedig csak a tüdejét ment erősíteni. Sose tudták meg, miért ment egyedül síelni, késő délután, a legnehezebb pályára, mikor még alig néhányszor volt léc a lábán. Sose tudták meg.
Ő akkor volt 17 éves, de nem mondtak neki semmit. A temetés is csak olyan szűkkörű volt, a család, és semmi fakszni – ezt dörmögte apuka, és napokon át ivott a zárt ajtó mögött, az otthoni irodában. Nehéz hetek voltak, ő lesoványodott, a fekete ruhában úgy nézett ki, mint egy piszkafa. A haja is hullani kezdett, az orvos, aki fiatal volt, és nem ismerte a családot, szánakozva nézett rá, és mindenféle erősítőt írt fel, meg az idegeire is valami cseppeket. Nem váltotta ki, még az hiányzott volna, hogy elterjedjen a városban, hogy megbolondult. Néha persze úgy érezte, hogy jó lenne visítva rohanni, át a parkon, aztán meg táncolni a kereszt körül. Ilyenkor megijedt, befogta a fülét, és hangosan énekelni kezdte a Hej Dunáról fúj a szelet. Egy év múlva, alig érettségizett le, apuka egy délután azt mondta, hogy jobb lesz nekik, ha elköltöznek, ő meg egy pillanatra megörült. Aztán lassan kinyílt a szalon ajtaja, és ott állt egy elegáns nő, barna kiskosztümben, nejlonharisnya feszült a lábán, és diszkréten, de rúzsozott volt a szája. Anyuka sose használt rúzst, parfümöt se, mindig azt mondta, egy nő akkor szép, ha természetes. ezért nem tudta hova tenni, amikor kinyitotta az ismeretlen gyöngyös ridikült, a holmija között találta, a barna bőröndben. Éjszín pillabodorító volt benne, meg cseresznyevirág illatú kölni, púder, és négy levél. Az egyikbe beleolvasott, aztán apró miszlikbe tépte, és elásta a kis tasókát minden tartalmával együtt az orgonabokor alá. Anyuka emlékét úgy kell megőrizni, tisztán – erre gondolt, és sose szólt senkinek, mit talált. Attól kezdve a vasárnapi misén ugyan ott volt, mert arra nagyon figyeltek, de a gyónást sikerült elkerülnie. Egyszer az öreg pap megállította és rákérdezett, ő meg csak állt, a lábával rugdalta az avart, aztán életében először merészen felnézett, és hangosan-érthetően azt mondta, hogy Istennek gyón. A pap bólintott, mint aki érti, és megsimította a karját. Ennyi volt.
A gyászév épp letelt, mikor Edit, akiből később édesmama lett, férjül vette apukát. Ez olyan mókásan hangzott, hogy még ő is elnevette magát. Csendes esküvő volt, csak polgári, két tanúval. Nem bánta, semmi kedve nem volt elmenni, sétált a városkában, búcsúzott. A temetőbe is kiment, nem vitt virágot. A fővárosban nem ismert senkit, ez fura volt, de megszokta. Elvégezte a titkárnőképzőt, szép szürke kosztüm volt rajta meg fehér blúz, a bankban kapott állást. Ebédidőben kiült a kis térre, nézte a hintázó gyerekeket.
Télen vette ki a szabadságát, nem szerette a meleg nyári napokat, ez külön jó pontnak számított, mert mindenki nyaralni akart, ő meg boldogan ment dolgozni. A bankban hűvös volt. Aztán csak úgy eltelt az élet, minden különösebb hűhó nélkül. Persze volt néhány férfi, aki megkérte a kezét, de hiába. Egyedül maradt, eladta a négyszobás budai házat, nyugdíjba ment a bankból, több mint negyven év után. Az életrajza nem volt több öt mondatnál. Minden évben elutazott a kisvárosba, de úgy ment, hogy ne találkozzon ismerőssel, csak a temetőbe vitte ki a virágot, és a következő vonattal már ment is vissza. 75. születésnapjára vett egy cserepes orchideát. Drága volt. Azt mondták az üzletben, virágozni fog. Ennek két éve, és ugyan szép zöld a levele, meg nő is, de virágozni, azt már nem. Elégedetlenül csóválta a fejét. A szomszédból átszűrődött a rádió hangja. Állítólag új lakó érkezett, de ezt csak fél füllel hallotta, nem akart kíváncsinak látszani.
