Busszal jött, nem akart feltűnést kelteni. Öt éve, amikor utoljára itt járt, padlizsánszínű kocsijára felfigyelt a falu, most is köréje sereglett volna mindenki. Milyen furán néztek rá már az öregek is, akik a városban felszálltak és zötykölődnek a rossz kátyús úton a végállomásig, vele együtt.
Persze köszönt, feléjük így szokás, idegeneknek is, ő meg nem volt az. Lehet, hogy ismerős volt nekik, hisz itt élt évekig. Arra nem gondolt, hogy talán látták a tv-ben a koncerteket, vagy olvasták a riportokat, egy angol zenei lap címlapján is megjelent a fotója.
Az orrát az ablakhoz nyomta, de nem látott semmit, csak önmaga elmosódott arcát, ősz van, korán sötétedik, meg piszkos is az üveg, csupa ujjnyom.
A bőröndjét óvatosan elhelyezte, kíváncsi pillantások kísérték minden mozdulatát.
A hegedűt hozta benne, a tokot még puha fekete kendőbe is bugyolálta. Nyirkos volt a busz belseje, sáros lábnyomok csúfították az üléseket, ócska szaga volt mindennek. Megyek haza – gondolta.
Régen nem volt. Ha Mojszi, az öreg zenész nem hal meg, most se jön. Mihály nap van, az öreg becsületes neve Bótai Mihály volt. Óvatosan elővette a gyászjelentést, annyiszor elolvasta már, meg hajtogatta szét meg össze, hogy lassan rojtosodni kezdett. 78 éves volt – nézte a számokat, meg a temetés idejét. Az ügyvédje küldte utána, ő mindig tudta, hol találja, ha fontos dolog történne. Szabadságot vett ki, Veronából jött haza, helyettest kerített, a zenekar megértette, hogy mennie kell. Persze nem tudták, hogy egy nyomorék kezű öreg temetésére megy, a hegyek között megbúvó kis zsákfaluba. Néztek volna rá, mint az elmeháborodottra, hisz alig tudtak róla valamit.
Magyar, fél éve első hegedűs, megbízható, szótlan, magának való, csak a zene érdekli.
Ha tengernél koncerteztek, órákig ült, és nézte a fehér tajtékos vizet, hallgatta a sirályokat.
Pocsék hangjuk volt, ritmustalan, veszekedtek, tépték-marták egymást.
Esni kezdett, a maszatos üvegen vízcseppek gurultak, de nem gondolt a könnyekre, nem szokott sírni. Ma elmegy a virrasztásra, előtte beteszi a csomagját a panzióba, és nem nézi meg a régi házukat. Nem az övé már, és semmi kedve látni, hogy milyen.
Kislány volt, amikor rájött, hogy hiába jók hozzá, nem az ő családja, őt csak örökbe fogadták.
Akkor felkapaszkodott a hegyre, a nagykereszthez, tépdeste a bokrokról a leveleket, és arra gondolt, hogy le kéne ugrani. Mojszi akkor jött fel a telepről, gombászni járt meg bogyókat, gallyat szedni. Meglátta, leült mellé, nem szólt semmit, aztán elővette a kopott hegedűt, ami mindig nála volt.
Bal keze csonkjával hóna alá szorítva játszani kezdett valami nótát. Ő meg csak nézte, és amikor csend lett, megsimogatta a kopott hangszert. Másnap beiratkozott a zeneiskolába.
Olyan egyszerű és hétköznapi történet, egyszer elmesélte a francia tubásnak, de az nem értette.
Mosolygott, csóválta a fejét, később azt mondta a spanyol csellistának, hogy milyen furák ezek a magyarok.
Amikor már tudott egy kicsit játszani, Mojszi elvitte temetésekre.
Sose félt, cipelte kis hegedűjét, és eljátszotta a Csucso dromot, a nagy hegedű kísérte mélyen-komolyan az ő cincogását. Holnap majd megy a zenekarral, az halad méltó lassúsággal a koporsó után, felszárnyal a fák tetejéig meg még azon is túl a nagybőgő meg a hegedűk hangja, hisz sokan eljönnek, tán messzebbről is, mint ő.
Megnézik az öreg csupa ránc békés arcát, olyan lesz, mint egy faragott szent, a szemhéján csillog az aprópénz. Kis üvegben pálinkát tesznek mellé, meg egy csomag kézzel sodort bagarettát, hogy ne legyen hiánya semmiben odaát se, a másik parton.
Ő minden hónapban küldött neki pénzt, borítékban, persze tudta, hogy szabálytalan. Fekete papírba csomagolva tedd bélelt kopertába, nem lelnek rá – így magyarázták neki, s tényleg működött.
Tavaly szóltak neki a budapesti nagy koncert előtt, hogy várják.
A zenekar már hangolt, ő meg értetlenül sietett a pénztárakhoz, hogy ugyan ki keresheti?
Nincs neki senkije.
Kis kör közepén ott állt az öreg, kezében egy hegedűtok, mellette zavartan a menye, Lobó, ünnepi pirosban, fekete szeme villogott, tömérdek haja kendő alá fogva.
Csak nézte, hogy hegedűt kapott, drágát és szépet.
A havonta küldözgetett pénzét rakta össze Mojszi, és hosszas keresgélés után vette meg a legjobbat, hangoltatta fel, játszotta be úgy, hogy ha megszólal, sírjon belé a lélek – magyarázta halkan, és közben köhögés rázta horpadt mellkasát.
Nem küldött több pénzt.
– Nem kell – csóválta a fejét az öreg. A lavutád már megvan, mutatott a hangszerre. Most már csak játsszál! S elindult kifelé, kezét Lobó fogta, ő meg állt a fényes előcsarnokban, és akkor sírt utoljára.
Holnap se fog. Odaáll a koporsó mellé, egyedül, és olyan szépen játszik majd, mint a Metropol színpadán, vagy még szebben. A Csucso dromot. Nem énekel, majd Lobó. – Üres az út, nem jár rajta senki – kezdi majd el csengő hangon, és csatlakozik hozzá mindenki.
Az öregnek tetszene – mosolyodott el, és leszállt a kopott buszról.
Nem látta, ki tartotta fölé a nagy fekete ernyőt.
Várták.