– Költözünk – mondta anya, és pengeélesre igazította a száját, szeme mint két halott kő. Ezt nem én találtam ki, valahol olvastam. Nem anyámról persze, de annyira illett rá. – Költözünk? – kérdeztem unottnak álcázva remegő hangom, és pókerpofát vágtam. Meg kéne tanulnom kártyázni, rezzenéstelen arccal már tudok nézni, minden helyzetben. Amikor apám még mellettünk élt, sose velünk, de verni azt tudott, amikor anyám elküldött egy kis pénzzel, hogy foglaljam el magam akárhol is, de éjfélnél hamarabb ne dugjam haza a képem, akkor is, amikor a rendőr gyanakodva nézett utánam a sötét kis sikátorban, de nem jött utánam, akkor is, amikor Juditnak megmondtam, hogy húzzon a francba, szóval minden szituban én voltam a rettenthetetlen fapofa. Írtam egy dalt tegnap este, „Akkor is” – ezt a címet ragasztottam rá, persze nem nagy durranás az egész, négy szakasz, a gitáromról hiányzik egy húr, de egész jól szól még így is. Nem tudok gitározni, csak úgy magamtól, mint ahogy autót se tudok feltörni, csak addig nyitogatom éjjel az anyósülés felőli ajtót, amíg valamelyik egy nyekkenéssel ki nem tárul, ilyenkor egy pillanatra felnézek az égre, és azt mormogom, hogy „Köszönöm, Szezám!”, persze ezt se én találtam ki. Semmihez nem értek és kizárt, hogy bármit is felfedezzek, kitaláljak, büszke lehessen rám hazám és népem. Amikor ezt előadtam az utolsó ofő órán, szegény Mici néninek elkerekedett a szeme, még tán könny is megcsillant benne, vagy már megint rosszul tette be a kontakt lencséjét. Luca szerint hülye vagyok, mert a lencsét nem lehet rosszul betenni, és anyakomplexusom van, mert Micike néni ősöreg, mit bámulom állandóan? Nem nagyon állok szóba senkivel a roggyant suliban, múltkor láttam a szomszéd ablakán bebámulva, hogy pont a sportudvarunkat mutatta valami lelkes csávó, hogy milyen modern, az ifjúság itt aztán levezetheti a felesleges energiáját. Egyszer voltunk kint, amikor nemzetiszínű szalagot daraboltak fel, tehát ünnepélyesen megnyitották. A diri homlokáról csurgott a veríték, nem tudta begombolni a zakóját, útban volt a pocakja, na, neki nem ártana naponta futni a pályán. Mi azért nem mehetünk le, mert egy-két meccs után tönkre vágnánk a gyönyörű műfüves pályát, amit az edző sógorának cége csinált valami horribilis összegért. Ezt mindig két szóban mondta, és a végén mutálva röhögött, valahogy így, hogy: – „Horri-bilis” – és a másodiknál mindig rákacsintott valamelyik lányra, akit a véletlen vakszerencse arra terelt, és nem tudott időben elmenekülni. Az edző bunkó volt, de jól tudott helyezkedni, és minden évben nyert valamilyen kupát a suli akármelyik csapata. Én ugyan nem voltam benne egyikben sem, a labdaérzékem a nullával volt egyenlő, kézzel nem tudtam elkapni, lábbal eltalálni, futni meg utáltam egész kiskoromtól kezdve. Inkább bevártam, aki kergetni akart, az elején kékre-zöldre vertek a csávók, mióta kicombosodtam, már csak azok próbálkoztak, akik nem ismertek. Három nyarat töltöttem falun, az jó iskola volt.
Az első olyan volt, mint a Rambo, bujkáltam, menekültem, mert persze a ványadt-sápadt, csirkenyakú városi gyerek akkora kihívás volt a barnára sült, mezei munkától vasizomzatú kölyköknek, hogy jobb volt engem űzni, mint bármelyik unásig ismételt bárgyú-hazug kalandfilmet bámulni sokadjára. Túléltem, és már ez is eredménynek számított. Nagyapám sose szólt semmit, amikor a kinti kútnál mostam le az arcomról a vért, csak adott két favödöröt, hogy menjek ki a csordakútra, húzzak föl a gémesből vizet, aztán jöjjek haza, ott lesz a vacsora a grádicsban. Két napig nem ettem, mire rájöttem, hogy kell felhúzni a vizet, és mi a jó nyavalya a grádics. Viszont nem vert meg, és ez előny volt az otthonhoz képest. Második nyaram már egészen elviselhető volt, akkor lovasítottam meg Ferenc atya ócska Skodáját és tettem meg vele három kört a faluban, a banda meg nézett ki a fejéből, hogy nekik ez nem jutott eszükbe! Hétvégén bezsúfolódtak vagy nyolcan és bementünk a városba, hazafelé félúton kifogyott a benzin, röhögve tettünk meg vagy tíz kilométert. Laca elmondta másnap Ferenc atyának a sztorit, és tudom én, hogy mi a gyónási titok, de Isten szeme ezek szerint mindent lát, szóval Laca apja megtudta a balhét, és úgy felképelt a városháza melletti utcában, hogy két napig cipósra dagadt képemet borogattam. A harmadik nyárra mindig emlékezni fogok, hát azt fenékig kimaxoltuk.
Akkor már csajok is voltak, meg a kocsmáros fia tudta, mennyire lehet felvizezni a kimérős bort, hogy még ne lehessen észre venni, cigit meg sodortunk.
Alig vártam az idei nyarat, erre jön anyám, hogy költözünk. Megint. Hova a jó nyavalyába, hát ennél leprább ház a földön nincs. Persze nem mentem bele egy felesleges vitába, mert minek?
Írtam egy cetlit, hogy cringe a szitu, én ghostolok, aztán csak lefordítottam anyámnak – nehogy pimaszkodásnak vegye, ilyen rendes gyerek vagyok alapból -, hogy kínos ez a helyzet, úgyhogy én leléptem.
Összeszedtem, ami pénzt találtam otthon, már ha ezt otthonnak lehet nevezni, a sportszatyorba begyűrtem néhány cuccomat, a gitárt a hátamra vettem, és tényleg léptem.
Most ülök a vonaton, rendes jeggyel, nem akarok én balhét, remélem, nagyapám befogad, ha nem, esetleg Lacáéknál meghúzom magam az istállóban. Melózni fogok, és felépítem a saját életem.
Két hét múlva nagykorú leszek, már nem lehet ide-oda taszigálni.
Ha költözni akarok, én döntöm el, hova és miért.
Meg kivel.
