Salánki Anikó: Hány óra?

A Vitorla utcában a 24-es szám alatt lakott és vállalt javítást az órás, a lakóház egyik szobájában, ahol függönnyel elválasztva a konyha is helyet kapott. A függöny rózsás volt, kicsit kopott-foszlott, de a célnak megfelelt. Mögötte sparhelt, rozoga asztalka két székkel, egy hokedli, rajta bádoglavór, meg a falon két kicsit ingatag polc a legszükségesebb edényeknek. A másik szobában biztos csak egy ágy volt, bár az öreg mestert mindig csak a széken ülve, a kis asztal mögött látták, akik elmentek az ablak előtt. Vastag szemüvege mögött bagolyszerűen pislogott Lajos mester, a lámpa egészen csak a sok kis alkatrésszel teli lapot világította meg, a helyiség többi része homályba veszett. Keze ügyében egy hatalmas nagyító. A falon órák csengtek-bongtak, a gyerekek kedvence persze a hatalmas faragott álló volt.
Nem mintha a szőlőlevelek között megbújó kis szemeket, vagy az élethű almákat, körtéket csodálták volna. Azoknak csak egy pillantás jutott, aztán azt várták kiszáradt szájjal, áhítatos képpel, hogy kiugorjon a tarkára festett madár, és elkakukkolja, hány az óra. Az öreg utálta, ha gyerekkel jött be valaki, és meredten nézte, nehogy valamihez is hozzáérjenek a piszkos kis ujjacskák. Az ablak előtti hely az más volt. Ott ácsoroghattak, sőt, amikor a madárnak éppen esedékes volt, hogy kidugja fejecskéjét a barna zárt ajtó mögül, az öreg merev derékkal felállt és szélesre tárta a piszkos ablakszemeket. Így teljes pompájában láthatóvá vált a hámló vakolatú félszoba, a sok össze-vissza járó időmérő szerkezet és a zöldre mázolt üveges szekrényben az egymás hegyén-hátán heverő kar- és zsebóra. Meg a főhelyen álló kakukkos csoda, minden gyermek álma-vágya, bár szakértő szemnek kicsit furán hatott a barokk túldíszített alapzaton a vidám kis festett erdei építmény, a benne megbúvó madárral. Egyszer még a megyei lap is írt az öregről, hogy már több mint 50 éve javítgat, és nem nyugszik addig, amíg ketyegésre nem bír akármilyen régi vagy bonyolult szerkezeteket. Amikor ezt a tőszomszéd olvasta, bólogatott, és helyeslően biccentett, hogy na végre, igazat is írnak ezek a huncut újságírók.
Aztán megváltozott a világ, felgyorsult, ahogy mondani szokták. Igaz, egy nap csak 24 órából állt, mint régen, és 60 perccel kellett szorozni, hogy kiderüljön, hányszor araszol végig a mutató, de valahogy mégis megváltozott minden. Az öreg Mócik szerint, aki suszterként ócska cipők között töltötte az életét, minden a tévével kezdődött. Ezen aztán elvitatkoztak a téren egy festékét vesztett öreg padon kucorogva. Néha Vonyarci, a pék is beszállt a vitába. Idő volt, mint a tenger, egyikük se dolgozott már, kezük remegett, szemük megromlott, hátuk belehajlott a több évtizedes munkába.
Néhány év múlva eltűnt a tér, a pad is elsuhant a messzi gyerekkorral együtt. Az utca régi házait ledózerolták, helyükre egyforma szürke emeleteseket húztak, alul garázsokkal.
Az ideköltöző fiatalok már nem ismerték az órást, nem ettek a pék tejszínes húsvéti kalácsából, és senkinek nem jutott volna eszébe az olcsón vett cipőt megjavíttatni, tán azt se tudták volna megmondani, mit is csinál a suszter.
Teltek az évek, aztán egy nap végigfutott a hír az újnak már nem mondható lakótelepen, hogy az öreg órás unokája haza jött. Még sokan voltak, akik a régi házakból költöztek ide, és az emlékeik között ott éltek az öreg mesterek is.
Az ifjabbik Lajos megvette az egyik volt garázst, amiben régen kisbolt üzemelt. Ott fog nyitni valamit, a felirat szerint mindenféle kütyü javítását vállalja.
Egy héttel ezelőtt nagy üvegablak került az ajtó helyére, mögötte ott állt szépen rendbe hozva egy álló óra, díszes faragványai élethűen körtét, almát formáztak, a szőlőlevelek között apró szemek bujkáltak.
A legtetején a kis ajtón kiugrott egy kicsike faragott madár, és odarikkantotta a kirakat előtt állóknak: – Kakukk!