Rozálkát azon az őszön vitték ki előbb Bécs mellé egy táborba, aztán onnan több hónapos várakozás után Torontóba. A hosszú út egy-egy képére emlékezett annyi évtized után is. Egyszer narancsot kapott egy kedves néger fiútól, ő meg csak fogta, aztán kidobta a vonat ablakán.
A hajó gyönyörű volt, egész nap tudott volna szaladgálni a fedélzeten, de hely alig volt, a rengeteg holmi között meg nem lehetett, mert előbb csak szépen szóltak rá, aztán egy szutykos tenyerű vénember úgy a fenekére csapott, hogy napokig piros volt. Még bőgni is elfelejtett, előtte sose ütötték meg. Anyuka persze szóvá akarta tenni, de apuka leintette, hogy most annak kell örülni, hogy végre maguk után hagyják a koszlott Európát, és a szabad világ felé hajóznak. Attól kezdve lecsendesedett, ült a két bőrönd tetején, megette a zabkását a kistányérból, és néha vágyakozva gondolt a vonatbeli narancsra. Már tudta, mi az, kettőt is evett, egy ünnepi ebédhez kapták, apuka lemondott róla. Akkor már nagyon fájt a szája, feldagadt, előbb a fogára gyanakodott, de mikor kijött a hajóorvostól, piros volt a szeme, mint Janikának, a nyúlnak, akit nem hozhatott magával, és titokban átvitte a szomszédba, hogy vigyázzanak rá. Persze biztos megették, szép nagy nyúl volt. Anya régebben sokat énekelt otthon is, a templomban meg egyre jobban elhalkult a kórus, amikor gyönyörű alt hangján elkezdte a híves patakot meg az odakívánkozó szarvast. Ezt ő is nagyon szerette. A hajón nem énekelt, állt a korlátnál, nézte a végtelen vizet, a szél összegubancolta hosszú fekete haját. A szeme kék volt, mint a tenger. Apuka egyik napról a másikra kezdett zsugorodni, a szemük előtt. Az emberek eltávolodtak tőlük, a két pléd, amire ráfeküdt, persze semmit nem enyhített a kemény fán, de egyik nap jött a kapitány, nevetős magas ember, és felajánlott nekik egy külön kabint. Ő meg ugrálni kezdett és énekelni, de aztán meglátta, hogy anyuka lehajtja a fejét, motyog valamit, pedig mindig azt magyarázta, hogy hangosan és érthetően kell beszélni. Beköltöztek a cseppnyi kis lyukba, de mégis más volt, mint több száz áttelepülővel esőben, napsütésben, szélben a nyitott részen, ahol a szemtelen sirályok képesek voltak az utolsó falat kenyeret is kicsippenteni a kezükből. Apuka nem szállt ki velük Torontóban. A kapitány mindent elintézett, anyuka odaadta a vastag arany karkötőjét, megfogta a csomagokat, és szólt Rozálkának, kapaszkodjon a kabátjába, mert ha elveszik a tömegben, soha nem látják meg egymást. Ő meg reszketett, apukát akarta, de nem mert szólni.
A kinti években alig beszélt, pedig jól tudott angolul, sokat olvasott, de sose tudott megszokni. Ruth! – kiabálták az osztálytársai, aztán a bentlakásos iskolában már természetesnek vette, hogy így hívják. Egyre ritkábban látogatta meg anyuka, messzebb költözött, aztán amikor egy magas, elegáns férfi hozta nyitott tetejű kocsival, akkor már tudta, hogy ő lesz az új apukája. Nagyot tévedett. Nem is nézett rá, csak épp egy pillanatra, aztán odadörmögte angolul, hogy ebből nem csinálunk rendszert, hogy ezt a csúf kis békát ajnározzuk. Anya meg csak bólogatott, mint az alvós baba, nyílt-csukódott fekete pillája. Ő meg alig várta, hogy 21 éves legyen, akkorra perfekt gyorsíró lett, jegyzőkönyveket vezetett a bíróságon.
Egyre kevesebbszer írt az anyjának, képeslapot hálaadásra, de mivel válasz nem jött, abbahagyta.
Utána járhatott volna könnyedén, mi történhetett, főleg amikor Davis kezdett neki udvarolni, aki valamelyik belső információszerző hálózatnál dolgozott, de nem kérte meg. Szépen éltek, több mint negyven évig. Amikor egyedül maradt, eldöntötte, visszamegy. Európába, Bécsbe, aztán haza. Amikor elmondta két barátnőjének, kinevették. – Nem ismersz ott senkit, a nyelvet se tudod már. Erre ő nevette el magát. Lakásában a polcokon magyar könyvek voltak akkurátusan ábécé-rendbe rakva, a lemezjátszón Karády-lemez forgott, kis késéssel megkapta a magyar lapokat. Rendszeresen eljárt a kinti magyarok összejöveteleire, és március 15-én ő énekelte a Himnuszt. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve szép alt hangon elkezdte: „Mint a szép híves patakra/ A szarvas kívánkozik/ Lelkem úgy óhajt Uramra,/ és Hozzád fohászkodik”. Olyan csend lett a hatalmas teremben, mint annak idején a bodajki templomban. Ekkor döntött az utazás mellett. A repülőn ablak melletti helyet kapott. A sütemény mellé narancsgerezdek voltak szépen felhalmozva, s ő óvatosan kivett egyet.