Utált vásárolni. A boltokat, üzleteket is utálta. Mikor ezt először mondta ki hangosan, a szomszéd néni épp náluk volt, mint minden áldott nap, majdnem déli harangszókor. Pedig olyankor nem illik menni sehova. Meg reggel 10 óra előtt se. Meg mise után se, közvetlenül. Ott úgyis látták a rokonokat, volt, akivel szót is váltottak. Másoknak csak biccentett anyuka, olyan utánozhatatlan eleganciával. Apuka mindenkire vetett egy ellenálhatatlannak tűnő mosolyt, sőt meg is fordult egy-egy jó külsejű fiatalasszony után. Mamó ilyenkor összehúzta a szemöldökét, de nem szólt rá a vejére. Ilyenkor se. Amikor beköltözött hozzájuk, kisszoba, zuhanyozó, WC elkülönítve a ház kert felé néző részébe, ez is megállapodás volt, a korrekt elhelyezés. Közjegyző előtt, írásban rögzítettek minden fontos pontot. Kor-rekt, kor-rekt, ezt énekelte egész délután, míg anyuka ki nem szólt az ablakon, hogyha még egyszer meghallja ezt a marhaságot, nem viszi el moziba, pedig hetekkel azelőtt megígérte. Ő akkor lehetett olyan tíz éves, akörül, mert ősszel már felsős lett, addig meg beállt a rend.
Mamó vezette a háztartást, egy füzetbe beleírta, hogy mit nem szabad még véletlenül se feltálalni. Jól főzött, sütni is szeretett, a konyha mindig olyan volt, mint a patyolat. A szomszédasszony mondta, miközben elismerően bólogatott, aztán mint a karvaly vitte a becsomagolt fánkot, kis pohár kölcsönbe kért cukrot, amit sose adott meg, két tojást, lekvárt. Ő meg napokig kereste a hattyút a konyhában, mint minden bugyuta gyerek.
Aztán egyszer bement egy üzletbe, kint az volt felírva, hogy „Patyolat”, és egy fehér hattyúféle madár is oda volt festve.
Szerette volna látni a hattyút. Félénk volt, de addig biztatta magát, amíg benyitott.
Kis harang jelezte, amikor valaki belépett, és a pult mögött ülő kontyos nő felnézett, de nem viszonozta az ő halk köszönését.
Kinyújtotta a kezét, égővörösre volt festve a körme
– közönséges, ezt mondaná rá anyuka -, és unottan azt mondta:
– Kérem a cédulát.
Ő meg állt riadtan, aztán kinyögte: – Mit tetszik kérni?
A nő felállt, rádőlt a pultra: – Azt, amin rajta van, hogy melyik csomagért jöttél. Ágynemű, öltöny, ing vagy mi a jó nyavalya?
– Semmiért, én csak a hattyút szeretném látni – mondta egész hangosan és értelmesen, pedig annyira félt, hogy a veríték patakzott a hátán.
A nő felnevetett, és törölgette a szeméről a festéket:
– Nincs itt hattyú, buta kis lelkem, az csak jelzi, hogy mi itt beszedjük a piszkos ruhát, az autós Gyuszi ért jön, beviszi a megyeszékhelyre, ott nagy gépek kimossák, kivasalják, becsomagolják, aztán vagy egy hét múlva visszahozzák. Igaz, múltkor a rendőrszázados ünnepi ruhája helyett három hátnélküli női estélyi ruha jött, volt ám nagy botrány.
Mi meg a Gyuszival úgy röhögtünk, hogy majd bepisiltem, de ez nem való ilyen kislánynak. Ha felmész a főtérig, és megnézed, a gyógyszertárnál kígyó van odafestve, a könyvesbolt felett meg bagoly lóg, fémből kalapálták, aztán kifestették. Az analfabéták is rájönnek, ott mit lehet venni, igaz, azok nem vesznek könyvet – és megint nevetni kezdett. – Ezeket úgy hívják, hogy cégér. No, most már kiokosodtál, úgyhogy húzhatsz innét, aztán vigyázzál magadra, mert nem mindenki ilyen rendes ám, mint én.
Ő megsemmisülten kiment, köszönni is elfelejtett, de azért jó tanulság volt, mert attól kezdve nézte, hogy a feliratok mellett vagy egész magasan milyen cégérek lógnak.
Julcsi szerint, aki páros hét szerdáján jött mosni, minden férfi cégéres gazember. Ő meg megkérdezte, mert Julcsi kedves volt, nevetős, hogy mi van rájuk festve, mármint a cégéres gazemberekbe, hogy hogy fel lehessen őket ismerni.
Mamó meg Julcsi összenézett a teknő fölött, mert ugyan volt mosógép, olyan kis gömbölyű, de abban csak finom holmikat mostak, Mamó aggódva figyelte az órát, hogy rögtön kikapcsolja, amikor lejárt az ajánlott idő. A teknőben a lepedők fürödtek, utána meg a munkásruhák, házi szappanból készített forró víz zubogott rájuk. Imádta nézni a mosást, annál már csak a teregetés volt nagyobb élmény. Kosárban vitték ki a ruhát a kertbe, ahol különböző magasságban más-más színű kötelek voltak kifeszítve. Csöpögött a víz, a föld alig győzte beinni, aztán ha volt egy kis szellő, csak úgy csattogtak a hófehér ágyneműk, mint a csikósok ostora, amit a vásári bemutatón láttak. Anyuka szerint túl nagy a fantáziája, és nem kell mindig kimondani, amit gondol. Ő meg állt riadtan, nézte apuka csíkos pizsamáját, ami egész közel volt felcsipeszelve anyuka rózsás hálóingéhez.
Julcsi egy kicsit arrébb húzta, hogy ne érintkezzenek. Hiába várta a választ, sose mondta el, hogyan lehet a cégéres gazembereket felismerni.
Hol van már Mamó, Julcsi, hol van az egész családja?
Az öreg platánfa is kidőléssel fenyeget, minden reggel alig mer kinézni a konyha ablakán, és gyorsan dobogó szívére téve a kezét üldögél a hokedlin. Kicsit billeg rajta, de már évtizedek óta nincs, aki rászóljon.
– Nem fél ebben a nagy házban egyedül? – ezt kérdezte az új postás, szemtelenül villogó fekete szemű, és közben ahogy ránézett, rágózott tovább.
– Nem – válaszolta, aztán aláírta az elismervényt, kikísérte végig a kerti kis ösvényen, aztán gondosan bereteszelte a kaput.
Ez is olyan cégéres gazfickó lesz, de még olyan fiatalka, lehet, hogy nem – nézett utána, ahogy füyörészve áttolta a kerékpárt a szomszéd kerítéséig.
Felvette az új tavaszi kabátját, tavaly vette a piacon, sátorból.
Szerette a piacot, a vásárokat is.
A főtéri hatalmas áruházba nem ment be sose. Csak a kirakatig jutott, ott bámészkodott, de nem sokáig. A fej nélküli meg a kopasz próbababákon lógott a méregdrága rongy, beleborzongott.
Az első mellékutcán indult haza, ott még volt egy cégér, kicsit ferdén lógó csizma. A cipészműhely ajtaja-ablaka bedeszkázva.
– Semmi sem olyan már, mint régen – mondta ki félhangosan, de nem jött senki, egyedül bandukolt a régi házak között.
