Az utcában egész éjjel ugattak a kutyák. Nem is ugatás volt ez, hanem vonyítás, hörgés, egekig érő kutyafájdalom. Ha egy percre elhallgattak, valamelyik újra kezdte, és kertről kertre járt a riadólánc, kezdődött elölről a vircsaft. Juci forgolódott a meleg paplan alatt, néha kidugta a lábát, hátha elmúlik a hőség, ami mostanában gyakran elfogta. Mihály persze aludt, szétvetette kezét-lábát, és békésen szuszogott, mint egy elégedett óriás bébi. Ha horkolt volna, biztos oldalba böki, de így inkább közelebb húzódott hozzá, az ismerős verejtékszag megnyugtatta. Az egész utcában egyedül nekik nem volt kutyájuk, a legközelebbi szomszédban volt vagy öt, különböző fajtájú és nagyságú.
Juci néha átgórt a kerítésen némi maradékot, amikor nem volt otthon senki. Nem akart belőle rendszert csinálni, a szomszédasszonnyal évek óta csak bólintottak egymásnak.
Múltkor volt délután valami bugyuta film a tévében, porszívózás közben véletlenül belenézett, hát ott olyan jó szomszédok éltek egymás mellett, hogy csoda. Mint a mennyei paradicsomban, cserélgették egymás közt a ruhákat, ékszereket, elvitték egymás gyerekeit edzésre, meg feszt koktélokat iszogattak párás falú poharakból. Na, itt az utcában legfeljebb a férfiak váltanak egymással néhány szót a köszönésen kívül, meg a kocsmában volt valami kis beszélgetésféle. Mióta nincs nyitva, a boltban megveszik azt a néhány felest, meg a legolcsóbb sört, aztán mindenki megy haza, megisszák a műhelyben, vagy az ólaknál. Az ő ura hála az égnek nem italos ember, persze egy-egy mulatságon, lagziban megitta a maga vörösborát, aztán duhaj jókedvében úgy megforgatta még a kövér szakácsnőt is, hogy leesett a papucsa.
Azóta is emlegeti, és úgy nevet, hogy csak úgy reng a dupla tokája. Ő meg soványka, kicsi, csak úgy eltörpül a mázsányi ura mellett. Jól élnek, ez a lényeg, gondolta félálomban, amikor meghallotta a kaparászást az ajtón. Megmerevedett, egy kicsit tán meg is ijedt. Apósa nem szokott éjjel kikelni az ágyból, nappal is egyre kevesebbet. Ő ápolja harmadik éve. Rendes ember volt, mikor özvegyen maradt, idefogadta őket, nagy ez a ház, mondta, elférnek. Így is volt. Három és fél szoba, nagy konyha, kamra, persze nem olyan modern, mint most divatos. Sátortetős, olyan az utcában mindenkié, ebben megvolt annak idején az egyetértés. Magára húzta a zöld fürdőköpenyt, és óvatosan kilépett az ajtón.
Az öreg ott állt, botra támaszkodva, a pizsamakabátja félre gombolva. Felkapcsolta a folyosói villanyt, lásson valamit, és gyorsan odatolt egy széket, amire Misa bácsi –mert így szólította apósát az elejétől fogva – lassan ráereszkedett.
– Hallod-e Erzsókám – mondta reszkető hangon, s Juciban meghűlt a vér. Szegény megboldogult anyósa volt Erzsébet, tíz éve ilyentájt temették. Az öreg meg folytatta, de nem ránézett, hanem valahova messzire. – Süssél már nekem olyan kis cipókat, amiket régen, mikor jártam ki a határba.
De jó idők is voltak! Emlékszel, egyet mindig hazahoztam a gyereknek, hogy megörült mindig, úgy befalta, mi meg fogtuk egymás kezét. Egyszer meg szalagot vettem néked az endrődi vásárban, a kölöknek meg kis ostort. Nem láttad, hova tette? – nézett kitisztult szemekkel Jucira. Aztán a választ meg se várva nagy nehezen feltápászkodott, és botorkálva elindult a szobája felé. Juci könnyes szemmel nézett utána, aztán cipőt húzott.
Lement a nyári konyhába, ott kezdett kenyeret gyúrni, a kamrában megtalált mindent.
Nem lesz olyan, mint anyósáé volt, hisz csak szárított élesztő volt itthon, meg a gázsütő se olyan, mint a kemence, de megörül majd neki az öreg. Dúdolt egy kicsit, és már kivilágosodott, mikor kihúzta az első tepsit, rajta a pirosra sült apró kis cipókkal. Egy kicsit ferdék lettek, meg nem is egyformák, de az illatuk átjárta a konyhát. A férje álmos szemekkel, csodálkozva nyitotta be az ajtót. – Apuka kenyere – magyarázta Juci, és nem is tudta, mitől pirult el, amikor a férje az ölébe vonta. Biztos csak a meleg – gondolta, és csak nézte, ahogy az a nagydarab ember beleharapott a kis cipóba, és két falattal lenyelte.
Tányérra tett négyet, letakarta tiszta konyhatörlővel, úgy vitte be az öregnek, aki az ágyban ült, hátát a kemény párnának támasztva.
– Erzsókámmal álmodtam – fogadta a menyét, és amikor meglátta a kis kenyérkéket, elmosolyodott. – Nem volt álom, itt járt, ugye?
Juci csak bólintott, és kiszaladt a szobából.
Az utcában csend volt, egyetlen kutya sem ugatott.
A szél megrázta a gallyakat, s fehér virágszirommal takarta be a felásott kertet.
További bejegyzések
Szerkesztőségi hírek – 2024. október 31.
október 31, 2024
Varjú Zoltán: 1956
október 23, 2024
OKTÓBERI PÁLYÁZAT
október 1, 2024
Szerkesztőségi hírek – 2024. szeptember 30.
szeptember 30, 2024