Gyalog tette meg az utolsó két megálló közti távolságot. Ennyi mozgás kell, biztatta magát, mert az utolsó méterek már nagyon elfárasztották. Nekidőlt a falnak, de úgy tett, mint aki csak nézelődik. Ketten is köszöntek, ő meg bólogatott, mosolyogni is próbált. Nehezen nyelt, a szája kiszáradt, jó lett volna egy korty víz. Vagy egy korty vodka, mint régen. Évek óta nem ivott alkoholt, a cigarettát is letette. Múltkor véletlenül meghallotta, hogy a kisboltban két lány azon viccelődik, hogy valamelyikük nagyapja az örök életre pályázik, mert semmi káros szenvedélye nincs. Ott vihogtak, valami csipszet vettek meg energiaitalt, és persze előtte tolakodtak a pénztárhoz. Nem szólt, minek, ráér, öreg már. Utált öreg lenni, amikor ezt mondta a háziorvosnak, az bólogatott, és valami olyasmit mondott, hogy ad beutalót a laborba, meg a nyaki ultrahang is esedékes. A váróban vagy egy tucat beteg várakozott, és a rendelési idő a végéhez közeledett. Ő meg panaszkodni kezdett, hogy megérte ezt a szép kort. Múltkor a postás jött ezzel, hogy milyen szép kort ért meg Lali bácsi, hát hogy csinálta? A guta tudná ilyenkor megütni, de persze udvariasan válaszol valami közhelyeset, nehogy már azt higgyék, hogy vénségére a modorát is elveszítette, meg háklis lett, morc és undok. Pedig ez mind igaz rá.
Lassan kinyitotta a kaput, a lift nem működött, még jó, hogy az elsőn lakik, azt a 18 nyomorult lépcsőfokot tán csak meg tudja tenni. Az unokájára gondolt, tűzoltó, teljes felszerelésben, oxigénmaszkkal tud felrohanni akár húsz emeletet is, valami versenyen legutóbb majdnem első lett. Nevetett, amikor mesélte, a szeme csillogott, és egymás után falta be a lekváros buktát, amit a szomszéd házban lakó öreg hölgy sütött. Ezzel egészíti ki a nyugdíját, hogy ilyesmiket csinál. Karácsonykor bejglit, tortát születésnapra gyerekeknek mókás kis figurákkal, olyan kis gyümölcsös karikákat, a neve most nem jut eszébe. Újabban egy csomó mindent elfelejt, de már megszokta.
Egy füzetbe felírta a legfontosabbakat, amikor nagy ritkán eljön a fia meg a menye őnagysága, előtte átismétli, nehogy rajtakapják, hogy kezd szenilisedni. Mert kezd, ez az igazság. Éjszaka órákig fekszik, hallgatja a neszeket, a távoli szirénaszót, az ébredező város megszokott morajlását, ahogy jönnek a kukások, csattan a liftajtó. Verseket szokott mondani, néha hangosan, néha csak úgy magában.
Rengeteg memoritert tanultak, latinul is, görögül is. Egyházi gimnáziumba járt, szigorúba, de olyan jó akolmelegben, biztonságban érezték magukat. Nagyon régen volt, múltkor levette a falról a bekeretezett tablóképet, 42 fiú, persze ünnepi egyenruhában. Már elő kellett keresni a nagyítót, két névre nem emlékezett, a Bauer Olivérre meg a Hostyán Jenőre. Mindketten ott maradtak azon az őszön, két tehetséges fiatal. Elfutotta a szemét a könny. Na tessék, ez is a kor miatt van. Nem volt ő ilyen sírós, három bátyja kiszekálta volna a világból, elmondták volna mindenféle anyámasszony katonájának. Frigyes volt a legcinikusabb, képes volta a moziban is a legmeghatóbb szerelmi jelenetbe hangosan beleásítani, de sokszor kizavarták őket a jegyszedők! Ő meg lehajtott fejjel bandukolt mellettük, és próbálta kitalálni, mi lehetett a film vége. Két hete adták az egyik csatornán azt a régi filmet, olyan izgatottan várta, mint gyerekkorában. Amikor vége lett, csak ült, két erőtlen kezét összekulcsolta az ölében. Nem volt jó vége, a szerelmesek szétváltak, aztán a férfi meghalt a fronton, a lány meg sírdogált, valami nyekergő hegedű siratót játszott, az égen felhők játszadoztak. Lehet, hogy Frigyesnek volt igaza? Vad gyerek volt, mindenkivel ellenkezett, apjuk de sokszor megverte, egyszer szíjjal is, de belenevetett asz öreg arcába. Ők hárman meg reszkettek a félelemtől. Persze alig lett 18, már elmenekült otthonról, szép tavaszi reggel volt, apjuk üvöltésére ébredtek, egy cédulát tartott a kezében, vörös volt az arca, anyjuk meg sírt. Mi lehetett azon a cédulán? Frigyes nevét azután nem lehetett kiejteni. Véletlenül látta meg, hogy anyjuk pénzt ad a fiatal postásnak, aki egy levelet vett elő a táskájából. Sose kérdezte meg tőle, hogy ki írta.
– Az élet olyan, mint a költészet maga – dünnyögte, de nem tudta, hogy ezt most idézte valakitől, vagy csak úgy magától jutott eszébe.