Salánki Anikó: A klívia nem virágzik

Az utolsó munkanapján bejárta az épületet, átment a függőfolyosón, az ötödiken beszállt a liftbe, és a mindig rohanó emberekkel teli földszinten is eltöltött úgy tíz percet. Aztán bólintott a recepciósnak, aki kicsit zavartan visszaintett. Új ember – gondolta mosolyogva – nem úgy, mint ő. Negyven évet töltött el a cégnél, persze amikor belépett, fele ekkora se volt, és megközelítőleg se így hívták. Azok közül, akikkel kezdett, egyedül a Púpos Simike dolgozott még itt, aki persze nem volt púpos, akkor nem is hívták volna így. Amikor váratlan ellenőrzést kaptak, s az elején nagyon sokszor, mindig felkiáltott: – Na, úgy hiányzott ez nekem, mint púp a hátamra. Hát, valahogy így ragadt rá, de ez cseppet se zavarta. Ő volt a legjobb főkönyvelő az egész városban, rengeteg helyre elmehetett volna jóval több pénzért, de csak a vállát vonogatta, és maradt. Nagyobb irodára se vágyott, az elismeréseket, kitüntetéseket köszönettel visszautasította. Fura kis emberke, mindig ezt gondolta róla. Ők ketten a hivatalos ügyeken na meg persze a köszönésen kívül egy árva szót se váltottak évtizedeken át. Simike agglegény volt, ő meg szabad lélek, szingli, ahogy most mondják. A nagynénje szerint meg egyszerűen csak vénlány. – Sose mész férjhez? – ezt kérdezte tőle harminc éve Tildi néni, aki keresztanyai minőségében mindig bele akart szólni az életébe. – Ha már szegény anyád olyan hirtelen és tragikusan itt hagyott ezen a keserves világon – folytatta jó hangosan, és ez a családi összejövetel éppen lagzi volt, ahol mindenki érdeklődve fordult feléjük, az alig 18 éves hamvasan szép unokahúga és ifjú férjecskéje is. – Nem – mondta ő nagyon nyugodtan, és ráborította a leveses tálat Tildi néni gyönyörű, rókavörösre festett frizurakölteményére. Aztán felállt, és kisétált a főtéri szálloda nagyterméből. Apja szerint a síri csend után óriási lett a hangzavar és a botrány, még a városi lap, a Helyi Hírharang vagy hogy hívták, szóval név nélkül ugyan, de még abban is megjelent erről az esetről egy cikkecske. Legalább akkora hír volt, mint hogy a megye legnagyobb gyárának igazgatója lelépett a titkárnőjével. Persze az internet világában ezek már nem számítanának, legfeljebb néhányan tartanák nevetségesnek vagy esetleg tennének hozzá egy vigyorgó emojit a facén. Kép nélkül még ennyit se érne. Persze ahogy a leveszöldség meg a puhára főtt csirkeszárny lógott a vastagon lelakkozott frizurán, azért az nem volt semmi, s még annyi évtized után is elvihogta magát.
Ezt rótta fel neki Jencike, aki egy darabig megpróbálta behálózni, virágot hozott neki az irodába, nőnapra egy lejárt szavatosságú konyakosmeggyet, amúgy meg a konkurens cégnél volt üzletkötő.
Ő mondta, hogy egy nő nem röhög, csak finoman mosolyog, amikor kijöttek a moziból, ahol egy tényleg ragyogó francia vígjátékot néztek meg, s ő még az utcán is törölgette a szeméből a könnyet. Csodálkozva ránézett, Simike akkor ment el mellettük, rákacsintott, belőle meg kipukkant az a mindent elsöprő vihánc, aminek nincs, ami gátat szabjon. Jencike másnap egy rövid levélben kért elnézést, amiért nem óhajt vele további kapcsolatot tartani. Ha ez neki kapcsolat volt! S apró miszlikbe szaggatta a krémszínű borítékot és a hozzá passzoló levélpapírt.
Amikor benyitott az irodájába, négyen várták, a legközelebbi munkatársak, a főnök kicsit dadogva megköszönte a munkáját, s félszegen átnyújtott egy kis dobozt, hogy reméli tetszeni fog neki ez a kis csekélység és viselje egészséggel. – A többi hivatalos dolgot, ami esetleg még felmerül, majd a munkaügyön vagy ahol kell, majd elintézik, tudod te azt, Sacika, hogy mennek ilyenkor a dolgok – és zavartan csuszatolta a lábával a kopott parkettát. – Hogyne tudnám – mosolygott rá kedvesen, és arra gondolt, talán meghívhatná őket egy kávéra a szomszéd presszóba, de aztán mégse. A holmiját már összecsomagolta, két dobozban elfért. A párkányon trónoló cserepes virágot évek óta nevelgette, klívia a neve, ez tetszett neki. Locsolgatta, de soha egy bimbót nem hozott. – Hálátlan vagy – mondta, és óvatosan megsimogatta a levelét. Simike lépett be, elegáns felöltője galambszürke volt, komoly kék szeme megpihent a virágon, aztán csendesen azt mondta:
– Hagyd itt, majd veszek neked egy másikat. Együtt mentek a liftig, aztán le a földszintre.
A sárgára festett épület előtt beleléptek egy tócsába, s kitört belőlük a nevetés.
Az új portás nézett utánuk csodálkozva, de persze semmit se értett.