A falu hét kilométerre volt a két tanyától, de az egyik helyén már csak néhány földre rogyott vályogfal jelzi, hogy itt valamikor emberek éltek.
Az öreg Ambrus arca olyan viharvert ráncos volt, mint a föld, szántás után. Ő maradt utoljára – tán hírmondónak – abból a régi időkből. Már nem sokáig, ma este eljön érte az unokája, beviszi abba az intézetbe, amit kinézett neki, hogy ott kényelemben élhet. Majd sokszor meglátogatják, a dédunokák is ígérték, a két lakli kamasz. Nem lesz gondja semmire, így mondta a gyerek, és biztatóan meglapogatta görnyedt vállát.
Felnézett az égre, sötétedett, de nem volt felhő, nem takarta el a holdat, ami utoljára jön fel neki, itt kint, Isten szabad ege alatt.
A tanya kicsinek tűnt, igaz, a régi bútorokat már elvitték, az edények, Ágnes szép ünnepi ruhája, hímzései, az ő faragott pipája meg az a két-három dísztárgy a múzeumé lett.
Az öreg a konyhai hokedlin ült, nagy nehezen kivonszolta a pitvar elé nem messze az üres kutyaóltól. Évek óta nem volt annak lakója, mióta az utolsó házőrzőt elütötte a traktor.
Hegyi Ambrus gondolatai már messze szálltak, vissza a múltba, most volt itt az ideje, amíg várakozott, hogy feltűnjön a szép ezüst kocsi reflektora, amibe beszáll, a két szatyornyi holmija meg bekerül a csomagtartóba.
Ennyi maradt az életéből, pedig mennyit dolgozott, te jó ég, tán a Teremtő se tudná azt kiszámolni.
Régen, aki tanyás volt, meg tudott élni a földből, állatokból, családostól. Reggeltől estig volt munka, azt meg kellett hagyni, de kapkodásnak nyoma se látszott.
Mindenki tudta a helyét, s a gazda, ha ember volt a talpán, s az apja meg öregapja az volt, kézben tartották a messzi földről jött idénymunkásokat is. Italos, kötözködő embernek hamar utat mutattak.
A gyerekek átjártak egymáshoz, akkor még sok tanya volt, bokorban, így hívták: tanyabokor. A fiúk őrizték a libákat, lappantyúztak, néha verekedtek is, aztán az elszakadt inget alig merték megmutatni kedvesanyjuknak. A lányok meg, ahogy felcseperedtek, főzni-sütni tanultak, az ügyesebbje hajnalban már tehenet fejt, hogy a hétvégi piacra öregmama friss túrót, tejfölt vihessen a városiaknak.
Az ő kishúga sámlira állt, úgy dagasztotta a kenyeret, az izzadság potyogott a homlokáról a tésztába, két hosszú copfja a derekáig ért, aztán egy nagy esőben megázott, és már hiába vitte be a lovaskocsi a városba, elvitte a forróság. Még most is fáj, ha Julikára gondolt.
Messze volt az iskola, osztatlan tanyasi, de jártak szorgalmasan, ősszel dagasztották a sarat, télen meg a hóban gázoltak, jó akolmeleg volt a nagy teremben.
A tanító kisasszony négy osztályt tanított, mindenkihez volt egy kedves szava, s úgy mosolygott, hogy a legényeknek megállt rajta a szeme, de közeledni persze nem mertek. Nem lett volna illendő. A városi postamester fia vette el. Sokáig lakat volt az iskola ajtaján, aztán egy bajuszos, katonás férfi jött, de akkor ő már nem járt, volt munka a tanyán, szükség volt az ő két erős kezére, mert hirtelen megnőtt, megerősödött, mire 16 éves lett.
22 éves volt, mikor a Mihály-napi vásárkor megismerte Csóti Ágnest, akkoriban költöztek oda valahonnan Szabolcsból. Sok gyerek volt, Ágnes volt a legidősebb, betöltötte a húszat.
Csendes esküvőjük volt, előtte hozzátapasztottak még egy szobát a nagy tanyához, ne legyenek egymás útjában.
Nem is volt a családban hangos szó, Ágnes úgy beilleszkedett őhozzájuk, mintha mindig itt lett volna köztük. Szép, derék lány volt, asszonynak is megfelelt, nem fogott ki rajta semmi munka, és olyan szépen énekelt, mintha gyöngyök peregtek volna a szájából.
A lakodalmakon meg büszkén felvetett fejjel járta a táncot, ő meg büszke volt rá, de nagyon.
Egy fiúval áldotta meg őket az ég, bár Ágnes szeretett volna még egy lányt, sokszor fésülgette a húgai haját, ilyenkor elfutotta szép kék szemét a könny. Aztán belenyugodtak, hogy egyke marad, felcseperedett a fiú, éles eszű volt, városi iskolába adták. Ezen azért volt vita, meg csodálkozás, de ők nem engedtek belőle. Amikor megjött nyárra, a pecsétes bizonyítványban mindig csak dicséretes jegy szerepelt, de a tanyai munka se fogott ki rajta. Jött vele hűségesen a határba, és úgy lovagolt, hogy csuda. Városi ember lett, oda is nősült, ritkán jöttek, ők meg nem szerettek a városba menni. Az unokájuk a nyarat mindig kint töltötte a tanyán.
Olyan gyorsan elteltek ez évtizedek, a négy évszak forgott, mint a kerék.
Aztán egy téli hajnalon Ágnes lelke békére lelt, ő meg egyedül maradt.
Az állatokat ellátta, de egyre kevesebbet tartott, a föld felét is eladta. Az unokája hozott neki egy rádiót, elemmel működött, esténként leült a konyhaasztalhoz, úgy hallgatta. Mert nappal elmotoszkált, de a csendes esték nehezek voltak.
Amikor fájni kezdett a háta, gerince, néha mozdulni is nehéz volt, a család úgy döntött, nem lesz ez így jó.
Sokáig tartotta magát, hogy nem kripli ő, amíg bírja magát, kint marad.
Aztán amikor már nem tudott a kútig se kimenni, rábólintott, legyen, bemegy, ahova mondják. Meg se nézte a helyet, hiába kapacitálták.
– Jó lesz, ha mondjátok- ennyit tett hozzá, aztán elcsendesedett.
Kint hűvösödni kezdett, az autó még nem jött, de a sövény mögött egy pillanatra mintha Ágnes kacagását hallotta volna.
Felnézett az égre, a hold nagy volt és kerek, és egyre lejjebb szállt.
Amikor az unokája odament, nagyapja békés mosollyal ült, fejét kicsit feljebb tartva, mint aki a teliholdat nézi, az utolsót.