A főutcában nagyrészt öregek laktak, nem volt ebben semmi meglepő. Kis falu, az iskola már régen becsukta ajtaját, mint ahogy a templom is csak évente kétszer tárja nagyra cirádás kapuját.
A kisbolt még hetente kétszer kiszolgálja a legfontosabbakkal a vásárlókat, de a húst fel kell íratni, és kéthetente autó hozza, mint ahogy a tejet-kenyeret csak pénteken egy vállalkozó házaspár, fehér furgonnal.
A szomszéd településen még nyitva a kocsma, igaz, csak délután 4-től este 9-ig, a középkorúak átkarikáznak jó időben. Van olyan utca, hogy minden ház eladó, és mivel sehol nincs hegy, folyó, vagy romos kastély, így remény arra, hogy a turistaforgalom fellendüljön, a nullával egyenlő.
A házak romlanak, csálén lógó, leszakadt redőnyök, bedőlt kerítések, nyáron térdig érő gaz veszi körül a kutat, ahonnan évtizedek óta senki nem húzott fel egy vödörnyi vizet se. Aki elköltözik, ígéri, hogy gyakran hazajár, meglátogatja az öreg szülőket, sőt lehet, hogy visszatelepül, mert nem tudja megszokni a nagyváros zaját. Persze nem lesz az ígéretből semmi. Az elején még sátoros családi ünnepekkor átvergődnek azon a tízegynéhány kilométeren, ami a főútról lekanyarodik, de esőben szinte reménytelen. Az új autót meg sajnálják. Az öregek nem szívesen mozdulnak ki, még ha el is viszik őket, hogy megmutassák a városi házat, meg a csillogó-villogó kirakatokat, de már alig várják, hogy meglássák a falu határát jelző kopott táblát. Elüldögélnek a kapu előtt, hokedlin vagy sámlin, és egyre hosszabb a hallgatás, amit csak néha szakít meg egy-egy mondat. a visszaemlékezés inkább fájó már, mint örömteli. Ritka kivétel Robi bácsi, aki bár elmúlt 80 éves, még mindig kíváncsi, és képes hajnalban bemenni a megyeszékhelyre, az egyetlen késői busszal megérkezni, és bevásárolni annak, aki kéri. A gyógyszereket otthon akkurátusan kirakja a konyhaasztalra, és elszámol az utolsó fillérig. November vége volt, szerda, amikor a szomszédok a kéményből bodorodó füstfelhőre lettek figyelmesek. Kíváncsiságból előbb csak a kerítés lécei között leselkedtek, aztán mikor látták, hogy ajtó-ablak nyitva, Robi bácsi meg az udvar közepén álldogál, csak beóvakodtak. Az öreg elégedetten bólogatott: – Na, szelel ez, mint a drávuci jegyző pipája. Mivel semmi kérdés nem hangzott el, hogy mi köze a jegyző pipájának a kéményhez, az öreg mit se zavartatva magát, folytatta:
– Az újszoba kályháját próbálom, de úgy látom, rendben lesz. Mit beszélek? Újszoba? Vagy ötven éve annak, hogy a házhoz toldottuk, aztán rajta ragadt a név. Volt kisszoba, meg középső, így tudtuk, mit hol keressünk.
Aztán megcsináltattuk a fürdőszobát, a ház túlfelire, annyian jöttek megnézni, hogy tán a csatkai búcsúba se mentek annyian. A kicsiben Jancsi kályha ontotta a meleget, a két nagyobbik helyiségbe került cserépkályha. Hordozható, így hívják. Hát, négy kiskatona hozta be, szívességből meg egy stampó kisüstiért, de leizzadtak, hát ennyit a hordozásról. Akitől vettük, azt mondta, hogy nem női ridikül ez, hogy ide-oda cipeljük. Ahova kerül, ott kell hagyni, a háznak meg már rég hűlt helye lesz, de a kályha még bírni fogja. Nem is volt vele semmi baj, jó iparos csinálta.
Utána persze fordult a világ, jött az olajkályha.
Hű, de büdöset tudott csinálni, ha megremegett az ember keze, aztán félre lötyintette a naftát. Utána bevezették a gázt, mert hogy tiszta, kényelmes, meg még akkor négyszer ennyien laktunk itt, úgy voltunk vele, haladni kell a korral. Volt, aki a radiátorra esküdözött, máshol konvektort rakattak be. Majd mindenkinél az lett. Én meghagytam a két cserépkályhát, az egyik zöld, a másik barna, szép. Múltkor kivágtam a diófát meg a két körtét, elszáradóban volt már mind a három, kiszolgálták az idejüket. Fel is hasogattam, gyújtósnak apróbbra, a nagyja tuskókat, hogy beférjenek az öntöttvas ajtón a tűztérbe. Tegnap meghozták a gázosok levelét. A másik oldalt lakik Zsuzsóka, hej de szép lány volt, asszonykának is mutatós, meg dolgos. Jött ám át sietve, mutatja a számlát, hogy nem milliomos ő, fizeti rendesen az általányt, meg nem is fűti az utcát, mégis igen magas a végösszeg. Nem tud ő eligazodni rajta, de elég sokat kell ráfizetni, nyáron pedig a kiskonyhában a sparhelton főz, oda meg nem kell gáz. Sírdogált is egy kicsit. Én meg úgy gondoltam, átmegyek, megkérem, költözzön hozzám így télire.
A tömeg felhördült. Mire Robi bácsi fülig pirulva csak annyit mondott:
– Hát, csak a gázszámla miatt.
