Hajadba túrni egy szombat délután,
felinni illatod, s visszasóhajtani…
létezel, létezem létezünk,
s óh, sosem jön el az a nem leszünk.
Hazudni vágyom, s inni a hazugságokat;
mondd, hogy örökké így marad,
s te is az maradsz,
akinek hiszlek és akkor hittelek,
mikor még a zsenge hitem se létezett.
Zuhogó esőben fuss csak, fuss, itt vagyok.
Sötét ég alatt ha kék szemed ragyog,
nem félek villámot, semmi zivatart,
s nem érdekel ma, hogy a tegnap mit akart.
Mert hajadba túrni egy szombat délután,
felinni illatod, s visszasóhajtani…
a legvadabb lázadás, tagadás, merénylet;
hinni, hogy a pillanat enyém lett,
hogy elraboltam, s téged is elragadtalak,
kopogó lépteid a sötét ég alatt
hozzám futottak;
létezel, létezem, létezünk,
s óh, sosem jön el az a nem leszünk!
Nedves kabátod markolom,
fogva tart, nem ereszt;
csak állok és hiszlek és hallgatom az ereszt,
mint zörög le rajta egy újabb fürge perc –
soha nem jön vissza.
De kiszomjazott szívem csak issza,
egyre issza az édes hazugságokat.
Pedig közben már az ég is ránk szakad.
Hajadba túrni egy szombat délután,
felinni illatod, s visszasóhajtani…
a valóságból kiölelni téged
közös hitünkbe, ’hol minden az enyém lett;
mert csak így, törvényen kívül
olthatunk mi szomjat.
Ezért hazudjuk azt is, hogy ez a szombat
a miénk, s hogy nekünk józan az eszünk,
és sosem lesz olyan, hogy mi nem leszünk.
