I.
Szavakból szőni lehelet-vásznat, hogy röpítsen, ahogyan röpített a hit, ami nem is volt, amit csak úgy nyögtünk ki pórusainkon, mint kisdiák az első cigaretta füstjét, de közben köhögtünk, mert vakok voltunk és süketek, mert azt hittük, hiszünk, de csak álmodtunk egy életet, sok holnapot, szikrát, amely kipattan, fényt, amely elvezet, pedig nem is tudtuk, hová, csak valamerre, azért is, és még mindig szavakból szövünk lehelet-vásznat, mert a szárnyunk nem emel, nem visz sehová, és már fáj a lábunk, és fáj, ha lenézünk, mert látjuk, hogy emberek vagyunk, mezítlábasak.
II.
A megkísértett gyermekkor bocskora széttaposva, durva fűzőjét csuklómra kötöm, hadd vezessen legalább az valahová, semerre, de mégis, és megyek a felhők árnyékán sétálva-merengve, mert hiába sietnék, ha nincs hová, hiszen az út csak annak végtelen, aki folyton visszafordul, annyiszor, hogy rég nem is tudja, merre tart, s ott én azt káromkodom, hogy minek az olyan út, amelynek létezik hossza-vége, ahol meg kell majd állni, és istent játszva dönteni, tudva, hogy jó döntés nem létezik, és nincsenek csodák, mégis oda kell állni, ahol minden isten csak hazudhat.
III.
Gondolattéglák korcannak egymáson el, ahogy a földi habarcs ragasztaná az éteri holnapot, amit megpróbáltunk kitalálni, de soha nem lesz olyan, mert sosem az a fontos, hogy mi mit szeretnénk, nem is az, hogy mi volna szép és hasznos, de inkább és mindig létezik a mások érdeke, ami előbb volt, mint a tyúk és a tojás, és a szavakból szőtt lehelet-vászon is csak annyit ér, amennyit érni hagynak belőle a mások, akiket nem is érdekel, épp csak annyira, hogy az ő vásznuk szebben feszüljön, mint kövér akarat a sovány hitek között, amelyek nem is szárnyak, csak láncokkal tömött hátizsákok.
IV.
Sírni csak ott szabad, ahol nevetni jólesik, mikor víz mellé érve arcot mos a kétség, s meglátja, mennyit szikkadt a tegnapi pogácsa, hogy a tarisznya elszakadt, és belegondol, hogy bizony jobb lett volna sárkányokkal megküzdeni barlangok szájában, mert a sárkányokat le lehet győzni, s az még hőstetté is dagad a kebelben, de önmagát miképp győzze le az, aki folyton békét keres, és végeláthatatlan béketárgyalásokba fojtja azt a kevés hitet, ami még ottmaradt a homlokán, ha már azt is könnyen összetévesztheti holmi ráncokkal, amelyek sorban állva követelődznek hangosan.
V.
Szavakból szőtt lehelet-vászon az abroszunk, ha eléhezve letelepszünk az út szélén, és megterítünk, de csak port nyelünk mindig, a mások porát, és könnyet iszunk hozzá, a saját könnyeinket, mindig befelé, mert hittük, hogy hiszünk, pedig még nem is láttunk, és bárcsak ma se látnánk, merre vitt a már-nincs-is-bocskor, amiből csak egy fűző maradt, aki nem énekel, mi mégis csuklónkra kötöttük, hogy vezessen, bár tudjuk, hogy nincs hová, csak hazugság vár és a döntés, amely megfesti majd az eget a járhatatlan út fölött, egy madárnak, aki majd énekel a néma fűző helyett, s ő talán igazat.