Amikor álltunk a hóesésben (meglepett gyermekek) s köröttünk mindent hó lepett, a szemcsés, balladai homályban a mosolyod lett a napfény. Akkor tanultam meg: fénynek mindig lennie kell.
Hogy kapaszkodtam a kacagásodba…
Felnyúltál a hópelyhekért, nem vártad meg, amíg ők leérnek hozzád. Összegyűjtöttél a tenyereden néhányat, csillogó szemekkel az arcod elé emelted őket (ők kíváncsian pislogtak vissza rád), majd nagyot fújva fölrebbentetted újra mind. Megdupláztad szépségük egyszeri csodáját.
A léptek lassan születtek a köd ölelésében, mintha vízben gázolnánk. Pedig könnyű volt a hó, akár egy mesében. Elmenni, tovább haladni nem akartunk; nem kellett a meleg, sem a száraz. Minek is kellett volna, hiszen ott volt a lehullott menny, ott volt a fény, s ott voltunk mi, akik életet adtunk a szürke hidegnek.
Ott voltunk…
Ma már tudom, meg lehet gyűlölni bármit. A hideg szürkeséget is. Nézem az arcát, de hiába minden szép emlék róla, csupán egy fagyos díva ő. Nincs élet a mosolyában, mert az már nem a te mosolyod. Hideg testében te voltál a meleg lélek. Ezért lassította lépteinket, ezért akart minket fogva tartani. Ha tudná, mennyire hálás lettem volna érte, ha ez örökre sikerül neki.
- Varju Zoltan
