Ablakot festettem,
s bőröm minden puritán
tiltakozása ellenére is
mohón itta magába
a mérgező kemikália teremtésillatát,
amikor a kis kíváncsi széncinege,
mint egy emlékkönyvbe,
a készülő teremtésműbe beleírt.
A keretről picinyke lábával ügyesen
friss festéket merített,
az üvegre fürge betűket,
ősi jeleket nyomtatott sietve,
s miután látta, hogy tökéletes,
odahagyta remekművét,
nekem.
Nem akartam istent játszva eltörölni
pillanatlétének
ákombákom lábnyomát.
Arra ott vannak az istenek.
Ember vagyok.
Otthagytam.
Rembrandt és Da Vinci
irigykednének.
Azóta ha kérdezik, elmesélem:
az ablakomat egy madárka illusztrálta.
Olyankor néznek rám,
nevetni akarnak,
nem mernek igazán,
nem értik.
Persze, hogy nem értik.
Elvégre mindig
az ablak rossz oldalára állnak.
Nem értik,
hogy nem szabad nézni,
elég volna látni csak.
Néznie az ablaknak kell.
Amikor elmennek végre
és újra csönd lesz,
a kis cinkék előkerülnek hamar.
Párkányomra odagyűlnek, zajganak,
s meleg pillanatokra kíváncsian,
bölcsen pislognak befelé.
Ők értik,
az ablaknak kell néznie.
Mi csak nyomokat hagyhatunk rajta.
