Mert érzem ezt a reggelt,
ahogy a vállad összehúzod;
a pashminád halkan ölel körbe,
elsimulnak selymes ráncai.
Ma nem futok, nem harcolok;
hagyom, hogy bekötözze sebeim
a pillantásod, s fáradt izmaim
tisztára mártózzanak lélegzetedben,
mert itt vagy,
és napmeleg kávéval kínálsz,
s én téged ünnepellek
e szertartásban.
Az én hálaimám néma.
Annyi csak,
hogy beszippantsam hajadnak
még-mindig-szőkeségét.
S mikor a porszemek táncra perdülnek
a betévedt napsugárban,
az én ráncaim is
kisimulnak egy percre,
mert érzem ezt a reggelt.