Hozzám futottál az eső elől. Bőröd napsugarak illatát párologta ki, s én szerettem volna bezárni mindet a falaim közé, hogy ne szökjön el a fény. A fény, amit magaddal hoztál.
Belenevettél a teáscsészébe, hullámot korbácsoltál a forró tengeren, s kezedbe ittad a melegét. Mintha minden fényt és meleget magadba gyűjtenél ártatlanul. Csak néztelek, mert csak nézhettelek. Pedig annyi mindent szerettem volna… Egy egész életet. De az eső hamar elállt, s én mindvégig tudtam, hogy így lesz.
Szeretem a napot, mindig is szerettem, de bárcsak sose láttam volna többé az áldott felhőktől, bárcsak sose állt volna el az az eső! Az eső, amely elhozott téged csapzottan, tisztára mosva, mosolygón.
Ezért szeretem az esőt, és ezért nem bízom már a napban, bár mindkettő egyformán csúfot űz belőlem. A záporok jönnek, mennek, az ajtóm kitárva, mintha zárja se volna. De csupán egy, csak egy eső volt. Egyetlen eső és egyetlen tea, egyetlen kacajnyi élet. Ezek mégis örökké élnek már bennem. Csak a fény, az hiányzik nagyon. A fény, amit magaddal vittél.
