Rozsonci János: Jóska a kritikus

Az ősz hűvös lehelete beborította a falut, de a házak ablakai mögül meleg, barátságos fény vetődött ki az utcára. Kint a házak között a nedves föld dohos kipárolgása és a kéményekből szálldogáló faillatú füst keveredett a lassan leereszkedő, hömpölygő nehéz köddel. A szél játékosan kergetőzött a lehullott száraz falevelekkel. Odabent a házakban, a kályhákban izzó parázs, vörös fényfoltokat vetett a padlóra. A szobában barátságos meleg ölelte körül az összegyűlt embereket. A világítás le volt kapcsolva, csak a kályhában fellobbanó lángok fénye festett vad táncot járó árnyalakokat a falakra és a televízió kékes fénye törte meg a félhomályt.
A múlt század hetvenes éveiben, Erdélyben, egy főutaktól távol eső elszigeteltebb településen járunk, ahová a villanyáramot is csak néhány éve vezeték be. A televízió még ritkának számított és napjainktól eltérően nem volt minden háztartás megszokott berendezési tárgya. A szomszédok, rokonok, barátok gyakran összegyűltek a tévés házaknál és együtt nézték a naponta néhány órányi adást. A szombat este különleges alkalomnak számított: ez volt az egyetlen nap a héten, amikor filmet sugárzott a televízió. Mindig izgatottan és jókora reménnyel vártuk ezt a napot, talán egy izgalmas, jó filmet láthatunk. Ezen az estén is sokan eljöttek hozzánk filmet nézni. A kanapén, székeken mindenhol emberek ültek, mi gyerekek a padlóra kuporodtunk—mindenki átadta magát a filmnézés örömének.
Jóska, a szomszédunk, pásztorkodással foglalkozott. Egyes években a falu kecskecsordáját, máskor meg a kollektív gazdaság borjúcsordáját őrizte. Negyven körüli öreglegény, aki egy gyerekkori betegség következtében elvesztette hallását. A faluban dívó régi szokás szerint, ha több azonos nevű ember élt egy időben, megkülönböztetésül valamilyen melléknevet ragasztottak rájuk. Így őt, a szó bármilyen pejoratív értelme nélkül, Süket Jóskának nevezték. Nem volt nehéz kommunikálni vele, mivel szájról tudott olvasni — csak beszéd közben szembe kellett fordulni vele, hogy lássa a beszélgetőtárs száját.
Ritka volt az az este, mikor, ha csak néhány percre is, nem nézett át hozzánk, és mint mindig, ma este sem maradt el. Panaszos csikorgással nyílt az ajtó és belépett.
–„Jó estét adjon az Isten!”, köszönt dörmögő, mély hangján.
Levette kalapját, egyet biccentett a fejével, majd odasétált a kályha mellé, a megszokott helyére. Lassan, rutinos mozdulattal lehajtotta a fásláda fedelét, komótosan ráereszkedett és kényelmesen elhelyezkedett rajta. Ráérősen szemügyre vette a szobában lévő társaságot.
–„Hogy vagy András? Te is itt vagy?”, szolt oda egyik nagybátyámnak, akivel egy évbeli születésűek voltak, majd tekintetét a villódzó képernyőre szegezte.
A képernyőn egy háborús film izgalmas képkockái váltakoztak: lövészárkok, gyilkos golyózápor, támadó katonák, egy városra bombákat szóró repülőgépek és a fegyverek, bombák árnyékában kibontakozó szerelem. A szobában néma, mélységes csend honolt, mindenki feszülten, lélegzet- visszafojtva figyelte az izgalmas eseményeket.
Jóska egy ideig nézte a villódzó képernyőn gyorsan váltakozó képeket, majd a kályha melegének ölelésében lassan bóbiskolni kezdett. Hosszú nap állt mögötte. Kint a domboldalakon, a hideg őszi szélben terelgette egész nap az állatokat, a csípős, hideg levegő átjárta minden porcikáját, a csontjáig hatolt. A nap fáradalmai erőt vettek rajta, a kályha melege ellazította, elringatta. Először csak le-lekoppantak a szemei, feje néha előrebukott, szunyókált. Majd lassan hunyorogva hátradőlt, hátát a falnak vetette, a fejét oldalra, a vállára eresztette és elaludt.
A film a végkifejlet felé közeledett. A frontvonal tovább vonult, a szerelmesek kénytelenek elszakadni egymástól. A szobában a csendet vágni lehetett, mozdulatlanul, megbabonázva figyeltük a lebilincselő eseményeket.
Ekkor Jóska hirtelen felriadt. Szemei felpattantak és zavartan körbenézett. Próbálta kitalálni, hogy hol is van, és mi történik körülötte. A képernyőn könnyek közt búcsúznak a szerelmesek, miközben a távolban fegyverek ropogása hallatszik és a szürke égbolton fel-felvillan egy-egy ágyúlövés fénye. A képernyőre meredt a tekintettel, súlyos, mély hallgatásba burkolózva, izgatottan vártuk a végjátékot.
Jóska miután egy percig tétován nézelődött, rájött, hogy hol is van. Néhány másodpercre a filmre irányította tekintetét. Aztán nagyot nyújtózott, ráérősen feltápászkodott a helyéről, egyet legyintett a kezével, majd, nagy hangon kijelentette:
-„Nem ér semmit ez a film, megyek haza.”
Azzal fejébe nyomta a kalapját, jó éjszakát kívánt és kiment az ajtón.
Amint az ajtó nyikorogva becsukódott mögötte, egy pillanatig még döbbent, néma csend ülte meg a szobát. Aztán valaki hirtelen felnevetett. Erre az egész szobában lavinaként kitörő, veszett, szűnni nem akaró kacagáshullám söpört végig. Az emberek a hasukat fogva, könnyes szemmel nevetve, visszhangozták a váratlan pillanat abszurditását.
Mire a nevetés alább hagyott, a film véget ért. Senki sem látta hogyan végződött, hogy mi lett a történet befejezése. De emiatt nem látszott rajtuk hiányérzet vagy bosszankodás. Mosollyal az arcukon, vidáman, megelégedetten szedelőzködtek és indult ki-ki haza. Az este igazi főszereplője nem a film, hanem Jóska lett.