Rozsonci János: Az ösztönök hatalma

     A sűrű erdő békés csendjét csak a lábam alatt reccsenve kettéroppanó száraz faág bántóan éles hangja törte meg, melynek visszhangja betöltötte az erdőt. Az alkonyat vörösen izzó fénye lassan lopakodott be a lombok közé, vörösre festve a fatörzseket, mintha a nap utolsó lenyugvó sugaraival megpróbálná felgyújtani az erdőt.
     Ki akartam szakadni a mindennapok egyhangú ritmusából, eltávolodni a zajtól, az elvárásoktól, hogy végre csak magammal lehessek, ezért kijöttem az erdő nyugalmába. Az erdő csendje menedék, rejtekhely volt számomra, olyan, mint egy ölelő kar, amely védőn átkarol. Nem kérdez, nem ítél, csak befogad. Magammal hoztam a gondolataimat, de nem tudtam, hogy pontosan mit keresek. Egy választ? Egy feloldozást? Talán megnyugvást? Néhány fontos döntés súlya nehezedett a vállamra. Nem volt idő alapos megfontolásra, gyorsan kellett határozni. Akkor ezek a döntések a lehető legjobbnak tűntek, de talán lehetett volna másként is. Tudtam, hogy ezeket amúgy sem lehet már visszacsinálni, de mégis ott motoszkált bennem a kérdés: mi történt volna, ha másképpen döntök?
     Ezen morfondírozva bandukoltam mind mélyebbre a sűrű erdőben. Minden lépéssel távolodtam a külvilágtól, mégis mintha mind közelebb kerültem volna ahhoz, ami bennem motoszkált. Az erdő mélye némán befogadott, mintha azzal biztatna, hogy ha elég messzire megyek, ott, valahol a fák sűrűjében megtalálom a békés megnyugvást.
     És akkor hirtelen az az érzésem támadt, hogy nem vagyok egyedül. Szívem vadul zakatolni kezdett a mellkasomban. Megálltam és körbepillantottam. Tőlem kissé jobbra, alig néhány méternyi távolságra az aljnövényzet és az alacsonyabb bokrok halk remegése egyértelművé tették, hogy van még valaki, valami az erdőben. Úgy tűnt, hogy egy hatalmas, de mégis valahogy óvatos, homályos árnyék mozogna az alkonyodó erdő sötét fái között. Egy medve?
     Csak néhány lépés választott el tőle. Visszafojtott lélegzettel, mozdulatlanul figyeltem, ahogy a halvány, lángszínű fényben az aljnövényzet újra hullámzani kezd, közüle kiemelkedik a medve, majd lassan, komótosan felemeli a fejét és felém fordítja mélybarna tekintetét. A félelem jeges kézként szorította el a torkomat. Ösztönösen belém villant, hogy talán az egyetlen esélyem, ha mozdulatlan maradok. Vagy lehetséges, hogy az sem?
     Úgy tűnt, hogy az idő megállt egy pillanatra. A medve ráérősen megnyalta az orrát, majd egy mély, nyugodt morgás kíséretében megfordult, mintha egyetlen pillanat alatt eldöntötte volna, hogy nem érdemes velem foglalkoznia. Aztán hirtelen egymásnak csapódó fém ércesen csengő, hangos csattanása hallatszott. A medve egy régi, vadorzók által hátrahagyott csapdába lépett, melynek erős acél fogai mélyen beleharaptak az állat húsába. Harsány, mély üvöltéssel rándult össze. Dübörgő, fájdalmas bömbölésébe beleremegett az erdő és riadtan visszhangozta az állat kínos hangjait.
     Mit tegyek? Ha most megmozdulok, lehetséges, hogy könnyen én is áldozattá válhatok. Egy belső hang azt súgta: fordulj meg és fuss, menekülj minél távolabb ettől a helytől! Azonban az állat gyötrődő nyöszörgése, a bundáján végigcsorduló vér látványa, a fájdalom és szenvedés hangjai valami mélyebb késztetést élesztettek fel bennem. Meneküljek el vagy próbáljak segíteni? Egy pillanatnyi habozás után döntöttem.
     Reszkető kézzel, óvatos, lassú mozdulatokkal elindultam a medve felé. Ahogy lépésről lépésre mind közelebb merészkedtem hozzá, úgy éreztem, hogy már nem visszakozhatok, nincs visszaút. A medve állkapcsait csattogtatva, fújtatva, riadt tekintettel figyelt. Tekintetében félelem és fájdalom keveréke ötvöződött, lázasan, nyugtalanul cikázott köztem és a csapda vasának nehéz szorítása között. Az erős acélfogak az állat minden apró kis mozdulatára új kínokat gerjesztettek. Tudatában voltam, hogy minden apró kis moccanásnak óriási jelentősége van. Egyetlen váratlan, rossz mozdulat elég ahhoz, hogy végzetes legyen számomra. Próbáltam nyugodt maradni, elkerülni a hirtelen mozdulatokat.
     Lassan, óvatosan a csapda mellé léptem és fél térdre ereszkedtem. Minden erőmet bevetve megpróbáltam szétfeszíteni a csapdát és kiszabadítani a medvét az erős vaspofák szorításából. A rozsdás acél mélyen belevágott a medve húsába. A sérüléséből szivárgó vér sötét csíkocskákban csörgedezett le a földre. Az állat egy mély, rekedt lélegzetet vett, mintha nyugtatgatná magát, és megpróbálná elnyomni a fájdalomérzetet. Mintha tudná, hogy csak úgy van esélye, ha nyugton marad.
     A csapda lassan engedni kezdett, majd szétnyílt. Lehet, hogy ekkor, a pillanatnyi felszabadulás, az izgalom hatására lankadni kezdett az elővigyázatosságom. Talán egy pillanatnyi sietős, hirtelen mozdulat, egy akaratlan apró kis rándulás. Nem tudom mi, de valami történt, ami megbosszulta magát és veszélyt szült. A medve megérezte a szabadság ígéretét, de a fájdalom még mindig túl erősen lüktetett a sebeiben. A fájdalom és a menekülés ösztöne csapott össze benne. Azonban közelségemet veszélyforrásként fogta fel és a félelemérzet legyűrt benne minden más érzést: a fájdalmat, az ösztönös menekülési kényszert. Hirtelen két hátsó lábára emelkedett, hatalmas mancsa meglendült és egy ösztönös, villámgyors mozdulattal felém csapott.
     A világ megrázkódott körülöttem és a földre zuhantam, mint akinek hirtelen kirántották a lába alól a talajt. Az oldalamba nyilalló égő fájdalom jelezte, hogy a medve karmai a testembe martak. Amint kezemmel bizonytalanul odanyúltam, éreztem, hogy az állat éles karmai feltépték a ruháimat és ujjaim között meleg vér csordult ki. Körülöttem csak az erdő fáinak halk, fojtott susogása hallatszott, mintha ezek is feszülten figyelnék az eseményeket, azt, hogy mi lesz a további sorsom.
     Az erdész, amint később elmesélte, szokásos körútjáról hazafelé tartva, már távolabbról észrevette, hogy valami történik a sűrűben. Sietős léptekkel indult arrafelé és éppen akkor ért a közelünkbe, amikor a medve ütésétől a földre roskadtam. A félelem legkisebb látható jele nélkül, tekintélyt sugallva lépett még közelebb, az állat és közém. Egyetlen határozott, mély és magabiztos hanggal megpróbálta elterelni a medve figyelmét, miközben puskáját az állatra irányította. Nyugodt, mély hangja megtörte a nyomasztó feszültséget, a fegyver csöve komoran, fenyegetően szegeződött a medvére.
     Az állat megtorpant és zihálva az erdészre nézett. Majd mintha hirtelen tudatára ébredne korábbi tettének, egy pillanatra újra rám nézett. Mélységes barna szemében megcsillant valami, amit nem lehet szavakba önteni. Aztán lassan, bizonytalanul hátrálni kezdett és eltűnt a fák sűrűjében.
     Feltápászkodtam a földről, tenyerem ösztönösen újra az oldalamra siklott. Most már jobban szemügyre tudtam venni a sérülésemet. Szerencsém volt, a seb nem volt mély, a medve karma csak a bőrömet hasította fel.
     Az erdész hozzám lépett és egy tiszta zsebkendőt nyomott a kezembe.
     – Ezt szorítsd rá a sérülésedre és gyere, menjünk. Nem hagyhatjuk így a sebedet, minél hamarabb el kell látni.
     Egyetlen hang sem jött ki a torkomon, némán bólintottam és lassan elindultunk.
     Az erdő alján, a földre hullott száraz falevelek halkan zizegtek lépteink alatt, mintha maguk is felismernék a pillanat súlyát és mondani akarnának valamit. Amint csendben mentünk a falu felé, azon morfondíroztam magamban, hogy a történtek után mit is mondhatna nekem az erdő. Talán, hogy néha a segítség szándéka nem elég. A szándék, bármilyen tiszta és őszinte, gyakran szembekerül az élet rideg törvényeivel, amelyek nem ismerik sem a hálát, sem az igazságot. A létért való küzdelem, a túlélés ösztöne vak és kérlelhetetlen, nem mérlegeli az együttérzést, csupán a saját fennmaradására törekszik. Az ember akarata a természetnek minden más szándékot felülíró törvényeivel szemben olykor csupán illúzió marad. A fájdalom majd elmúlik, a seb begyógyul, de az emlék megmarad, mint a létezésnek az árnyéka, amely elkíséri az elmét az idő végtelen sodrásában. Viszont ez az emlékezet által megőrzött felismerés alakít, formál bennünket, meghatározza létezésünket, és utat nyit a megértés mélyebb horizontjai felé.