Rozsonci János: A múlt dallama

Amikor Arnold először belépett a régi villa ajtaján, valami különös érzés futott végig rajta, olyasmi, mintha valaki figyelné a félhomályból. A levegőben por kavargott, és nehéz, ódon illat terjengett. A házat egy távoli rokonától örökölte, akit igazából alig ismert. Szüleit korán elveszítette, árvaházban nőtt fel, és csak halványan emlékezett a nagybácsira, aki néha meglátogatta, de mindig csak rövid időre maradt. Hozott egy kis csomagot, átadta, megkérdezte, hogy van, aztán már ment is. A csomagban mindig egy könyv és egy szelet sütemény lapult. Aztán egyszer csak elmaradtak a látogatások, és egész mostanáig semmit sem hallott róla.
A nappaliban sorra húzogatta le a poros takarókat a régi bútorokról, és szemügyre vette azokat. Utolsónak a szoba egy távolabbi sarkában álló valami maradt. A terítő alatt egy kis, rozzant asztalkát és rajta egy régi, kopott lemezjátszót talált. Arnold óvatosan felnyitotta a lemezjátszó fedelét. Egy bakelitlemez feküdt rajta. Lefújta róla a port, és kibetűzte az írást a halvány címkén: Liszt Ferenc – Szerelmi álmok.
Megkereste a vezetéket, és a csatlakozót bedugta a konnektorba, majd félve megnyomta az indítógombot. Meglepődve nézte, hogy a régi lemezjátszó életre kelt, forogni kezd, mintha csak erre a pillanatra várt volna. A tű sercegve ért a bakelithez, majd megszólalt a dallam. Lágy volt, mégis lüktető, mint egy régi film gyorsan pergő képkockái. Lehunyta a szemét. Ismét olyan érzése támadt, hogy nincsen egyedül, mintha még volna valaki a szobában.
Vett egy széket, leült, és hallgatta a zenét. Hirtelen mintha a szoba sarkában fényfoszlányok jelentek volna meg. Először csak halvány derengés látszott, aztán lassan egy női alak körvonalai rajzolódtak ki. Az ablaknál állt, kezében egy régi, bőrkötéses könyvet tartott. Haja finoman megmozdult, mintha a huzat lebbentette volna meg – pedig a szobában mozdulatlan volt a levegő. Ahogy a fényalak tekintete találkozott az övével, Arnold mellkasából valami régi, eltemetett fájdalom tört fel. Aztán ahogy a dallam lassan elhalt, a jelenés is szertefoszlott.
Arnold nem tudta, vajon elbóbiskolt-e, és csak álmodta az egészet. De másnap újra visszajött. És harmadnap is.
A harmadik napon azonban nem állt meg a nappaliban. Valami vonzotta a ház belseje felé. Egy ajtóra lelt, amelyet eddig mintha eltakart volna a félhomály, és nem vette észre. A kilincs hideg volt, mintha évtizedek óta nem érintette volna senki. Amikor kinyitotta az ajtót, elakadt a lélegzete. Egy kör alakú szobába jutott, amely egy könyvtárat rejtett, polcokkal a falak mentén, és a polcok előtt egy csigalépcső kanyargott fel egészen a kupoláig. A kupola ólomüvegén keresztül színes fényfoltok hullottak a padlóra. A könyvek illata a régmúlt idők csendjét idézte meg.
Arnold ment fölfelé a lépcsőn, nézegette a könyveket. Végigsimította egy különösen szép bőrkötésű könyv gerincét, majd levette a polcról. A könyv magától szétnyílt a kezében. Benne egy kézzel írt kotta lapult, ugyanazzal a címmel, mint a bakelitlemez: Liszt Ferenc – Szerelmi álmok. Mellette egy régi fénykép: rajta egy férfi és egy nő állt, de az arcuk elmosódott, felismerhetetlen volt, mintha a fénykép el akarná rejteni, hogy kik vannak rajta. A kotta szélén apró, női kézírással egy mondat állt: „A zene feleleveníti bennünk azt, amit rég elfeledettnek hittünk.” Arnold megborzongott. Úgy érezte, hogy ez a könyvtár nem csupán a tudást őrzi – hanem valamit belőle is. A dallamok nem a ház múltját idézték meg, hanem az ő régen eltemetett emlékeit. Ahogy a könyvek között járkált, úgy tűnt, mintha minden kötet egy-egy darabot rejtene abból, amit valaha érzett, de aztán mélyen eltemetett magában: azt az ifjúkori fájdalmat, amikor élete szerelme elhagyta, és a biztos anyagi hátteret választotta helyette.
Visszament a nappaliba, és újra elindította a lemezjátszót. Leült, és hallgatta a zenét. A fényalak most még tisztábban rajzolódott ki, mint valaha, a nő tekintete egyenesen rászegeződött. Arnoldban felvillant egy régi emlék: a folyópart nyári fénye, a lány nevetése, egy csók, amely után azt hitte, minden rendben lesz. Aztán a kép szertefoszlott. Akkor értette meg, hogy a látomás nem a ház múltjából bukkant elő, hanem az ő elfojtott emlékeiből. Nem egy idegen lény jelent meg előtte, hanem az ő ifjúkori vesztesége – a beteljesületlen szerelem, amely összetörte a szívét. A zene akkordjai az ő elfojtott történetét idézték fel.
A zene véget ért, és a fényalak is lassan szertefoszlott.
Arnold visszament a könyvtárba. Ismét felment a csigalépcsőn, egészen a kupoláig. Itt egyetlen üres polc állt. Úgy tűnt, mintha ez a polc az ő történetének lenne fenntartva – annak a régi történetnek, amelyet a lemezjátszó hangja idézett fel benne. Ha egyszer majd valamikor úgy dönt, hogy megírja. Arnold hosszú ideig elmélázva nézte ezt az üres polcot, mintha valamire, talán valakire várna.
Aztán megfordult, lejött a csigalépcsőn, keresztülvágott a házon, és kilépett a verandára. A levegő friss volt, a hajnal első fényei lassan kúsztak fel az égre. Fázósan megrázkódott, begombolta a kabátját, mély levegőt vett, majd elindult.
A zene akkordjai lassan elnémultak benne, de a dallamok által megidézett régi emlékek képkockái tovább peregtek.