Rozsonci János: A kincses ládikó, avagy egy régi bűntény krónikája

A kincses ládikó, avagy egy régi bűntény krónikája
Ezernyolcszázhetvenöt első napjaiban egy új lakó költözött Szásznádasra. A falu közepén álló lakatlan házat egy idegen férfi vásárolta meg, akit csak Schuller úrként emlegettek. A ház gazdája csendes, zárkózott, magának való ember, egymagában élt, családja nem volt. A falubeliekkel szemben bizalmatlan, óvatos távolságtartást tanúsított és a köszönésen kívül nem nagyon állt szóba senkivel. A falu lakói sem tudtak semmi közelebbit róla. Azt beszélték tőkés ember, aki pénzét kamatra adja ki és abból él.
Azon a reggelen különösen csendes volt a falu, ilyen korai órában, sem ember, sem állat nem járt az utcán. A felkelő nap első sugaraival épphogy bearanyozta a templomtorony keresztjét, amikor Schuller úr gondosan bezárta háza ajtaját, kilépett a kapun, majd azt is bezárta. A kulcsokat a zsebébe tette és útnak indult. A ház némán és őrizetlen maradt, még egy kutya sem morgott a kapu mögött. Másra sem bízta soha a háza felügyeletét, úgy gondolta az erős zárak megvédik a vagyonát.
Az utca túloldalán, az átellenben lévő ház kopott, résnyire megpattintott zsalugátere mögül Schuster János figyelte az eseményeket. Valaha finánc volt, de egy botrányos sikkasztási ügy miatt elbocsájtották hivatalából. A faluban, több kisebb lopás elkövetőjeként tartották számon. Gyanús múltjától megbélyegezve élt, ha a faluban eltűnt egy tyúk, mindig az ő nevét suttogták először. Amikor Schuller már nem látszott az utca végén, halkan felmordult: – Most… most! Majd sietős léptekkel kifordult a házból és hátrament az udvar végében lévő gazdasági épületekig. Ott bement a csűrbe, de jóformán még be sem ért, már fordult is ki a csűrkapun, visszament a házba és többé nem mutatkozott.
Egy kis idő múlva újra nyílt a csűrkapu, de csak résnyire, épp annyira, hogy egy ember kiférjen rajta. A kapun egy fiatalabb, vékony, magas ember lépett ki és elővigyázatos, de mégis izgatott mozdulatokkal átosont az udvaron. A jobb kezében kalapácsot és vésőt szorongatott. Mint egy oda nem illő árnyék, a kapuhoz lépett és óvatosan kilesett az utcára, majd kilépett a kapun és átvágott az utcán. A túloldalon, a Schuller István házához érve jóformán alig állt meg. A kaput záró lakat, egy határozott kalapácsütéstől tompa puffanással szétnyílt. Villámgyors mozdulattal leakasztotta a reteszről és eltűnt a kapu mögött. A ház ajtajának a zárja is hasonló sorsra jutott, bár ezzel egy kissé több dolga akadt, és a vésőjét is használnia kellet. Végül egy éles csattanással ez is megadta magát. Nem volt túl hangos, mégis megrebbent tőle az udvar végében eledel után kutató szarka. A fiatalember mozdulatlanságba dermedt, aztán óvatosan körülkémlelt és nesztelen árnyként belépett a házba.
Odabent sötétség fogadta, csak a zsaluk apró résein szűrődött be némi tompa fény. A házban mélységes, néma csend honolt, amit csak a falióra ütemes ketyegése tört meg. Nem sokat teketóriázott, egyenesen a belső szobába ment. Itt az egyik fal mellett egy tálalószekrény állt. Nem volt különösebben szép darab, de látszott rajta, hogy tömör, kézzel készített mestermunka. A szekrény mellé lépett és letérdelt eléje. A zárat hamar elintézte: egy határozott feszítés a vésővel, egy jó helyre irányított kalapácsütés. A kemény tölgyfa panaszos reccsenéssel adta meg magát, ahogy a zár kiszakadt az oldalából. Az ajtó feltárult, az egyik ajtólap, mint törött madárszárny lógott, félig kifordulva a sarkából. A szekrény alján egy vasalt faládikó feküdt. Ezt a fiatalember a hóna alá kapta és ugyanazon az útvonalon, amelyen jött eltűnt.
Schuller István délelőtt tizenegy óra körül tért haza. Már az utcáról látta, hogy valami nincs rendben – a kapu félig nyitva, a ház ajtaja kitárva. Döbbenten tapasztalta, hogy otthonát feltörték, a ládikó, amiben az összes értékét tartotta eltűnt. Rövid ideig tanácstalanul állt, jajveszékelése megsokszorozva visszhangozott a falak között, aztán azonnal a községházára sietett, hogy bejelentést tegyen a hatóságoknál.
A hír végigszáguldott a falun, akár egy hirtelen támadt sebes szellőfuvallat. Délre már mindenki értesült róla és a betörésről beszélt. Az asszonyok a kapuk előtt csoportokba verődve tárgyalták az esetet. A kocsmában lebzselő dologtalan léhűtők is erről diskuráltak, egyfajta irigy sóvárgással a hangjukban: „Mennyi italt lehetett volna venni azon a pénzen.” Amint a gyerekek kiértek az ebéddel a mezőre, az első dolguk az volt, hogy elújságolták apjuknak a hírt. Azok menten tovább rikkantották a szomszéd földön dolgozóknak. Sebes galambként szállt a hír szájról szájra: „Schullert kirabolták. Fényes nappal, kérem!” Az emberek arcán a rémületnek és a kíváncsiságnak a keveréke tükröződött, az a különös kettősség, amit csak a tragédiába csomagolt izgalom szülhet.
A járási szolgabíró, Pekry Dénes délután két óra tájban érkezett meg, két csendőr kíséretében. Amint Schuller háza előtt leszállt a kocsijáról, szúrós tekintettel körülnézett. Egy pillanatra mindenki, talán még a lengedező szél is elcsendesedett. Határozott mozdulatai, hűvös éber tekintete egy tapasztalt ember benyomását keltették. Olyan valakiét, aki pályafutása során már sok mindennel találkozott: látott gyilkosságot, lopást, hazugságot, könnyeket és kétségbeesést.
– Emberek nincs itt semmi látnivaló –, szólt oda a ház előtt összeverődött csoportnak, majd utasította a csendőröket, hogy oszlassák szét a bámészkodókat.
A szolgabíró azonnal, nyomozáshoz látott. Erélyesen utasította a csendőröket, hogy senkit se engedjenek a ház közelébe, majd alaposan szemügyre vette a helyszínt. Megvizsgálta a nyomokat: törött zárak, a földön szerteszét heverő faszilánkok, a szekrény félig leszakadt ajtaja, összehúzott szőnyeg, amiben talán az elkövető lába akadhatott meg. Aztán rögtönzött kihallgató helyén, a Schuller ház tornácán sorra kikérdezte a szomszédokat. Nyugodt alapossággal, minden apróságra kíváncsian kérdezett, hátha kipattan az igazság apró szikrája a csend, a hallgatás mögül. Gyorsan haladt a vallatással, mivel mindenki ártatlanságot vallott, nem hallott, nem látott senki semmit.
Schuster került utoljára sorra. Árnyék suhant át az arcán, amikor meghallotta a nevét. A szolgabíró ismerte a múltját, gyanúját pedig az előzőleg kihallgatott szomszédok is táplálták: – Hát, ha valaki, akkor ő biztos benne volt! Pekry keresztkérdésekkel bombázta, hazugságcsapdákba csalta, de Schuster következetesen azt állította, hogy nem tud semmit a betörésről. Pekrynek nem volt mit tennie, elengedte Schustert.
A szolgabíró végzett a kihallgatásokkal. Amint egyedül maradt letelepedett az asztal mellé, állát tenyerébe támasztotta és hosszasan gondolkozott. Nem volt semmilyen használgató nyom, amin elindulhatna, egy homályos rejtélynek tűnt az egész ügy. De mégis volt valami, egy aprócska sejtés. Állandóan felvillant előtte Schuster sunyi, alattomos tekintete, színlelt alázatossága. Mint fában percegő szú motoszkált benne az egyre erősebb gyanú, hogy Schuster talán mégse teljesen ártatlan. Átküldte hozzá a két csendőrt, kutassák át a házát. Utasításba adta, attól függetlenül, hogy találnak-e valamit nála, a házkutatás után, ismét vezessék eléje. Egy fél óra múlva visszatértek a csendőrök és jelentették, hogy eredménytelenül zárult a házkutatás, nem találtak semmit.
Schuster a kalapját a kezében fogva, lehajtott fejjel állt a szolgabíró előtt, sanda pillantásokat vetve rá. Fejében félelemmel teli gondolatok kóvályogtak: ”Vajon mit akarhat tőlem ismét? Talán megtudott valamit?” Pekry újra vallatóra fogta. Bevetett minden trükköt, hátha sikerül vallomást kicsikarnia belőle. Két órán keresztül vallatta, gyomrozta eredménytelenül. Schuster makacsul és következetesen tagadott. Nem és nem, neki semmi köze az egészhez, nem látott és nem hallott semmit.
A szolgabíró végül rájátszott: azt állította, hogy valaki azt vallotta, látta kora reggel Schustert az utcán. A hazugság célba talált – Schuster alig láthatóan megfeszült, de egy kis tétovázás után rögtön megcáfolta a szolgabíró állítását.
Az a valaki hazudott, a reggel nem is jártam az utcán, csak az udvaromon.
Pekry elmosolyodott és aztán úgy tett, mint aki feladja. Felállt az asztal mellől, jólesően megnyújtózkodott, megmozgatta elgémberedett karját.
– Végeztünk –, vetette oda Schusternek.
– Akkor, elmehetek? – kérdezte az felcsillanó szemmel.
– Azt azért nem, hanem őrizetbe veszem. Én azt gyanítom, hogy maga volt a tettes. Ennek alapján átadom a bíróságnak és az majd eldönti mi is az igazság. Magának pedig a vizsgálati fogság ideje alatt, a börtön lesz az otthona. Én meg az alatt folytatom a nyomozást, ha kell, szétszedem az egész házát, biztosan találok valamit maga ellen.
A fenyegetés hatott. Schuster arca eltorzult, tekintete megtört.
– Nem én voltam… de tudom ki tette – mondta tétován, lehorgasztott fejjel. A Schuller István lakásán elkövetett lopásban én nem vettem részt, csak közvetítő szerepem volt. A tolvaj a barátom, Csiszér volt, egy véczkei fiatalember.
Pekry szolgabíró a két csendőrt azonnal Véczkére küldte. Csiszért elfogatta és átszállíttatta Szásznádasra. Majd következtek a vallomások, szembesítés, újabb részletek, amelyeknek során a rablás minden részletére fény derült.
A tettesek elmondták, hogy Húsvét másodnapján tervelték ki az egészet. Akkor Csiszér meglátogatta barátját, Schustert. Poharazgattak és közben beszélgettek. Schuster elmesélte barátjának, hogy a vele átellenben lakó Schuller István, egy kis ládikában roppant sok pénzt és más értékeket, egy egész vagyont őriz. Azt ő több alkalommal, saját szemével látta. A ládika dugig van tömve ezüst holmival, pénzel, még aranypénzt is látott benne. Pontosan ismeri a helyet ahol Schuller a ládikát tartja, nem volna nehéz, sőt nagyon könnyű volna azt onnan elemelni. Abból a pénzből gond nélkül élhetnének egy ideig. Szó szót hozott és végül megegyeztek, hogy megpróbálják megszerezni a kincset. Egymás tenyerébe csaptak és megkötötték a szövetséget.
Csiszér haza sem ment, hanem elrejtőzött Schuster Jánosnál és várták a kedvező alkalmat Egy héten át rejtőzködött a csűrben, a szénapadláson. Csak éjszaka jött le megmozgatni elgémberedett tagjait. Prédára leső ragadozóként figyelték, hogy mikor érkezik el a megfelelő pillanat. Aztán a rablás napján, Schuster látva, hogy Schuller eltávozik otthonról, elérkezettnek látta az időt a tett végrehajtására. Riasztotta Csiszért, aki átment a Schuller lakására és ellopta a ládikót. A lopott tárgyak feletti osztozásra már nem maradt idejük, mert féltek, hogy a károsult hazaérkezik és fellármázza a környéket. Megegyeztek, hogy Csiszér gyorsan eltűnik és magával viszi a rabolt értékeket is. Valahol elrejti, elássa azokat, majd hazamegy a falujába. Aztán egy hét múlva, egyik éjszakán visszajön Schusterhez, hozza a kincset rejtő ládikót és megosztoznak. Biztosítékul és egyfajta előleg gyanánt otthagyott Schusternél két aranyat, egy ezüstórát és egy ezüstkanalat. Ezeket Schuster az istállójában, egy a falból kiemelhető tégla mögött kialakított rejtekhelyen dugta el, ahol a csendőrök meg is találták azokat. Csiszér a ládikót a pénzel egy ócska kendőbe bugyolálta és hazafelé mentében a véczkei erdőben elásta.
A vallomásra, Pekry szolgabíró a tetteseket a két csendőr kíséretében azonnal szekérre ültette és a véczkei erdőbe vitette. Az erdőszélen megálltak, leszálltak a szekérről és gyalog indultak tovább megkeresni a kincses ládikót. Elöl Csiszér haladt konokul leszegett fejjel, meggörnyedve, mint akit nem csak a bilincs, hanem valamiféle láthatatlan szégyenérzet is béklyóba ver. Schuster János némán követte, arca szürke volt, akár a poros országút nyár végén. Ő nem ismerte a rejtekhelyet, tekintetével Csiszér mozdulatait fürkészte, merre megy, mikor mutat a helyre ahová a pénzt elásta. Nem beszéltek egymással, minden kimondott szó csak még mélyebbre ásta volna azt a vermet, amibe belekerültek. Fegyverrel a kézben a két csendőr követte őket, a menetet a szolgabíró zárta.
– Itt – mondta végül Csiszér, és a bokrok közé mutatott. A hely jellegtelennek tűnt, akár több száz ilyen hely akadt még az erdőben. Egy kidőlt fatuskó, néhány kődarab, egy apró bokrocska egy félreeső árok szélén. Az ember akárhányszor elsétálna mellette anélkül, hogy akár csak sejtené, hogy ez a csendes, békés hely rejteget valamit.
Pekry egyetlen intésére, az egyik csendőr ásót ragadott. Első mozdulatával félreseperte az avart, alatta már jól kivehetővé vált az a hely, ahol a földet nemrég megbolygatták. A felszínén nehéz csizmatalpak nyomai voltak kiverhetőek, ottmaradtak, amikor Csiszér megtapodta a talajt az elásott ládika fölött. A csendőr ásni kezdett. Jó mélyre kellett leásnia, a föld nehezen adta ki, amit elnyelt. Talán nem akarta, hogy felszínre kerüljön valami, ami jobb volna, ha elrejtve marad.
Először egy piszkos, szürke rongyvég bukkant elő. Aztán fémen, a ládikó vasalásán, csikordult meg az ásó. A csendőr még egy kis ideig kotorászta a földet, majd a gödör fölé hajolt, megfogta a ládikó fogantyúját és kiemelte a gödörből. Felnyitották. Minden benne volt: értékek, pénz, a 6000 forint. Csak az ezüstóra, egy kanál és a két arany hiányzott.
Pekry csendesen bólintott. Nem érzett diadalt, csak megkönnyebbülést. Az ügy végére ért, befejeződött. És a befejezések néha csak csendesek. Mint az erdő, ahová valamit elástak és némán őrzi a titkot.
Visszaérvén a faluba, a tetteseket le sem engedte szállni a szekérről. A csendőrök kíséretében máris indította tovább őket, hogy átadják a segesvári törvényszéknek. A két bűntárs egymás mögött ült, köztük nem volt más, csak a mélységes csend. Nem látszott rajtuk semmiféle megbánás. Csiszérnek inkább a lebukás miatti bosszúság, harag árnyékolta be arcát. Konok nézéssel meredt valahová előre a poros út fölé, mintha azt figyelné, vajon ítéletet vagy netán megbocsájtást mér rá tettéért az ég. Schuster arcán a harag és a keserűség elegyét lehetett kiolvasni, de talán még ő maga sem tudta kire neheztel: a világra, a barátjára vagy talán saját magára.
A nap épp csak lebukott a dombok mögé, ám kint az utcán mégsem ácsorgott senki. A házak ajtaja csukva volt, de a függönyök mögül kíváncsi szemek lesték a foglyokat szállító szekeret. Pekry Dénes egy fa alatt állva figyelte, ahogy a szekér elindul. Nem szólt egy szót sem, csak állt némán, elmélázva. Az igazságra fény derült, az ellopott vagyon visszakerült jogos tulajdonosához. Idővel a falu is visszatér békés rendjéhez, de mégis megváltozik valami. Megmarad az emberekben a bizalmatlanság egymás iránt. A történtek után, többé már neki sem csak egy falu lesz a sok közül. Hanem egy hely, ahol egyszer egy ládikó többet elmondott az emberekről, mint amit a szavak valaha is tudtak volna.