Székelyvécke krónikája egy kőrisfa emlékezetében
1808 tavaszán, apró csemeteként gyökereim először érintették meg a cinterem sziváj földjét. Este a plébános a számadáskönyv lapjának szélére egy rövid feljegyzést írt: „Ma a templom kerítése alsó részébe ültettem egy kisded kőrisfát. Legyen oltalom, emlékezet az utánunk jövőknek.”
Azóta állok itt. Láttam a falu átalakulásait, nemzedékeket születni, elmúlni. A templomkertet hol gazosan, hol gondosan lekaszálva, a cinterem kőkerítését néha düledezve, máskor gondosan kijavítva. A templom változásait: javítást, vakolást, festést, tetőfedést. A szomszéd kúria ablakait hol fényesen ragyogva, máskor meg sötéten meredni felém. Lakóit, a büszke földesurakat: egy-egy jóságosat és olyat is, aki a birtokait elherdálta. Árnyékomban imádkoztak, gyermekek játszottak, gyászolók sírták el fájdalmukat, szerelmesek bújtak össze. Élő krónikaként őrzöm emlékeimben a házakat, arcokat, történeteket.
Negyvenéves lettem, életerős fa, mire a szabadságharc szele elérte a falut. Láttam, amikor a kúriát megtámadták, kirabolták. A templom tornyából a nagyharangot ágyúöntésre adományozták. Önként, szívből, mégis, amikor levették a toronyból, és a szekér elindult a lehajtott fejű emberek közt, ágaimon még a madarak sem daloltak. Hallottam csatazajt, ágyúdörgést a dombon túlról, Fehéregyháza irányából. Menekülők szállingóztak el előttem. Egy sebesült honvéd véres zubbonyban törzsemhez támolygott, és halk fohászt rebegett. A harcok mellett járvány is tombolt, sok új fejfa lett a temetőben.
A jobbágyfelszabadítást, amely reményt hozott. Az addig lehajtott fejjel gürcölő emberek most emelt fővel érkeztek szentmisére. Árnyékomban már nemcsak az alázat, de a méltóság is megpihent.
Aztán ahogy az évek múltak, a faluban mindenütt vidám gyermekzsivaj visszhangzott, s lombjaim védelmezőn hajoltak a szaporodó lakosság fölé. Viszont a domboldali szántók egyre keskenyebbek lettek, versengés indult földért, kenyérért, jövőért. Hallottam az aggódó hangokat: „Már a hatodik gyermek… mit adok nekik enni?” Egyesek napszámosnak álltak, és sokan elköltöztek a faluból. Aztán még kevesebb lett a föld, és az álmok is megváltoztak. Lombjaim alatt Amerikáról, az ígéret földjéről meséltek, ahol a munkáért nagyobb karéj kenyér jár. Koronám alatt búcsúztak, imát mondtak, gyökereimtől egy marék földet magukkal vittek. Szomorúan figyeltem, ahogy szinte minden háztól elmegy valaki az óceánon túlra. Egyesek néhány év múlva visszatértek, mások végleg ott maradtak.
Láttam a nagy háborút. Alattam férfiak búcsúszava hangzott, némelyikük a nevét kérgembe véste reménykedve, hogy majd hazatérve újra olvashatja. A román betöréskor a falu lakóit elmenekülni. Menekítés címén a templom harangjait is elvitték – többé sosem kerültek vissza. Jöttek a hírek: halottakról, sebesültekről, fogságba esett férfiakról – Galíciából, az olasz frontról. Az anyák vasárnaponként megsimogatták a törzsem ott, ahová fiaik a nevüket vésték. Leveleim már nem az életről suttogtak, hanem a harcban lévőkért remegtek.
Aztán a háborúnak vége lett, de a béke nem hozott nyugalmat. Más lett az ország, de én azért tudtam, hogy mégis ugyanott állok, ugyanabba a földbe kapaszkodok gyökereimmel, amelybe egykor ültettek. Más lett a szándék: átalakítani, irányítani, uralni. Idegen nyelv, új urak és rendeletek érkeztek. Lombjaim alatt már nemcsak a földről diskuráltak, hanem hovatartozásról, vallásról, nyelvről, amelyen tanulnak és imádkoznak. Sokan nem akartak – vagy talán nem mertek – itt maradni, nekik a múlt lett az új remény. Alattam ismét búcsút mondtak, és én csendben szemléltem az emberek döntéseit – maradnak, mennek, küzdenek, alkalmazkodnak.
Láttam az új harangokat a toronyban és az emberek arcán az örömet, amikor sok év némaság után hívogatóan megkondultak, imára hívva a falubelieket. A szó még magyar volt, de halkabb, óvatosabb lett. A templom megmaradt, de a régi képeket, emlékeket eltüntették belőle.
A második világégést. A magyar világ visszatért, az ablakokba piros-fehér-zöld lobogó, a hivatalra magyar címer került. Az ünneplés után a háborús mindennapok valóságát. A férfiakat harcterekre küldték, s koronám alatt ismét könnyes búcsúvételek zajlottak. Anyák siratták fiaikat, asszonyok, gyerekek szorították háborúba induló férjük, apjuk kezét. Aztán láttam őket hazatérni – megtörten, sebesülten, és sokuknak csak… a halálhíre jött meg. A gyászoló asszonyokkal én is sírtam. Másokat hosszú évek múltán a fogságból hazajönni, tele zord emlékekkel, melyekre éjjel felriadtak álmukból. Árnyékomban a beszélgetések sebesülésekről, a Don-kanyarról, tankokról és Szibériáról szóltak.
Láttam, ahogy a „kis magyar világnak” vége lett. Visszatért a román uralom, és vele a kommunizmus is megjött. A kúria gazdái már nem voltak urak. Mindent elvettek: földeket, állatokat, felszerelést. Alattam már nem a jövőt tervezték, hanem aggódva suttogták: „Holnap be kell vinni a tehenet.” Azt mondták, mostantól az egyénnek vége, helyette jön a közös, a minden a miénk, azonban ezt igazából kevesen hitték el. A közös gazdálkodás jelszavával jöttek a traktorok, de ezek nemcsak a fejlődést, hanem a régi világ alkonyát is elhozták.
Árnyékomban egyik nap egy kisfiú azt kérdezte a nagyapjától:
– Apó, nekünk van földünk?
– Volt, kisunokám… de tudod, amit igazán szívből szeretünk, az mindig a miénk marad – felelte a nagytata, és én egyetértően föléjük hajoltam, védőn beborítottam őket az ágaimmal.
Aztán láttam, hogy a templom padjai egyre üresebbek lesznek. A fiatalok városba mentek – gyárakba, panelházakba. Az öregek maradtak, arcukra az idő mellett a ki nem mondott bánat is ráncokat vésett. Láttam a falut átváltozni. Bevezették az áramot, új házak, iskola, kultúrház épültek, csak az emberek fogytak megállíthatatlanul. A régi kúriát elbontották, helyére téeszszékház, orvosi rendelő épült. Szomorkodva figyeltem, ahogy a megszokott környék átalakul, megváltozik.
Aztán egy fagyos decemberi napon láttam újra végigfutni a falun a változás hírét. Az emberek örömét – mivel úgy hitték -, újra lehet magyarul beszélni, imádkozni és szabadon élni. A földeket visszaadták, de az idő már elvégezte a maga teendőjét. Az új gazdák zöme idős, fiaik messze idegenben: tanulnak, dolgoznak, külföldön próbálnak boldogulni. Már nem volt, ki kaszáljon, kapáljon, megművelje a visszaadott földeket.
Ma bánatosan figyelgetem, hogy a falu már nem a jövőről álmodik, hanem a múltat próbálja megidézni. Sokkal több lett a temetési menet, ám ritka az esküvői hintó és a keresztelő. Az iskolából fogynak a gyerekek, a templomból a hívek.
De én, a vén kőrisfa, most kétszáztizenhét évvel az ültetésem után még mindig állok. Törzsem mélyen barázdált, koronám ritkás lett. Bár alattam gyérebb lett a szó, a madarak még megpihennek ágaimon, és néha a szél barátságosan megcirógatja leveleimet. Időnként egy-egy elszármazott hazajön, átöleli törzsemet, emlékezik. A szünidőt a nagyszülőknél töltő nagyvárosi unoka megáll mellettem, képet készít, feltölti a közösségi oldalakra: „Én és a cinterem öreg fája.”
És mint egy néma őr, tanú, emlékezet, ki még akkor született, amikor az emberek hittel és reménykedve néztek a jövőbe, hirdetem ma is:
„Még emlékszem azokra az időkre, amikor a harang szava nemcsak szólt – hanem hazahívott. Amikor a földet szeretettel gondozták és művelték. Amikor ez a falu még élettől lüktetett – nem csupán létezett.