Rigó Tibor: Visszanéznék

ha majd lehet
mikor már
sötét fátylak mind
az elvesző néma
fellegek
dühöngő pipacsok megtépett szirmán
mélázna már
a kitisztult tekintet
elgondolkodnék talán
szabadna-e még
megszületnem
újra
pirított magyarnak
ahogy most neveznek
vagy a létemért megküzdő
vasöklű
cigánynak
erőtlen népem
kócos porontyának
rettegő egérnek
tán
falak mentén suhanó
taposott csótánynak
nem születni újra meg
világ vándorának
visszanéznék még
mielőtt majd végleg
rám omolnak
kőkemény hantjai
e befogadó honnak
ide születtem bár
roskadozó néma
ősromnak
anyám remegő
ajkáról úgy loptam
e szót
mint gügyögő csermely
hullámzó csobbanását
a csacsogó folyótól
Isten mégis csak
a megtűrtek sorsát
rótta ki reám
visszanéznék még
mielőtt Csallóköz
betakar
fakó gyászleplével
borítja le elnémult
holt fiát
tudni akarom majd
a könnyek
tisztító állagát
ha hullanak utánam
lemossák-e majd
lelkemnek
mélabús fájdalmát
megtudni akarom
egyenlő leszek-e
veletek
Jézus átdöfött oldalán
vagy maradok néma
sors vonal
a megrepedt tenyéren
ha magához láncol
sorstársam
a hazátlan kóbor
halál.