Rigó Tibor: Mintha már

Mintha már
szakadt vásznat dobtak volna az égre és
alatta
bujkálna a napsugár
fakul már az ég
azúros kékje
szürkébb lett minden délután
levelek hullanak a ringató ágakról
gyűlnek csak egyre a búsuló
fák alatt
nő halomra halom
nekem mégis csodás mindig az ősz
bámulom varázsát
ahogy rikító színeket kever
a nyár szőtte sűrű lombokon
később majd az ősz végi hajnalok
csillogó ezüstös dér leplet ragyogtatnak
a szétbomló avar halmokon
temetők most a kertek
Isten rendje újra útra kelt
de valami mégis arra késztet
hogy nézzem csak bátran
ahogy múlik szép lassan minden
el
talán az utolsó ősz ez amiben most járok
pislogó gyertyám lángját
elfújja a hűvös őszi szél
az ember sohasem tudhatja
mikor lesz majd örök álmos
mikor zárja le végleg ábrándos két szemét
hisz lám
a fák is
ott a dombokon
tegnap még napsugárból
fontak dús kontyukra aranyló fénysugarakat
de ma már kopáran állnak
és én
szomorún járok a zizegő halmokon
szívemben
vert
őszi eső szilánk karmok
de amíg bírom én
nem adom meg magam
zsebembe rejtek egy megsárgult levelet
legyen majd végtelen utamon társam
mi olykor majd a nyarakról zizeg
ha elmegyek és
innen valahol távol
vádolni fog minden elhervasztott szép nyaram.

További bejegyzések