Mindegy már az is hogy
merről honnan jöttem
hisz sosem volt
kék az ég felettem
fekete zászlós
bús őszi fellegek
bármerre járok én
szomorún intenek
oly mindegy már az is hogy
merre hová tartok
bár várnak még itt reám
megvívható harcok
magammal vagy mással
az egész nagy világgal
közönybe burkolom magamat
sűrű füstöt eregetek
öröklött pipámból
apámtól kaptam
ő is mindig harcolt
az angyaloktól lopott
sebes röptű szárnyat
ó mégsem szállt magasba
a porban lenn verdesett
szürke porfelhőkből
viselt köpönyeget
itt ragadt a földön
vesztesként bujdosott
bennem látta ragyogni az összes csillagot
legyek hát csillag
mely bolyong csak céltalan
fényével felsöpri a lehullt rongy avart
vízbe mártja arcát
fagyos téli esten
hajnalig áll helyben kővé dermedt testtel
eltűnik ha fény jő
a nap kitárt ablakán
honnan jöttem s hová
nekem oly mindegy már
rám ül az ősz a tél
a tavasz elkerül
a nyári lomb
hol járok
a lábam elé terül.
Rigó Tibor, Szlovákiában a Csallóköz egy rohamosan fejlődő falujában Lehnicén él. Így vall magáról: –
„Íróként léptem a művészet ingoványos talajára, követőim, barátaim íróként ismernek. Több arany oklevél, és most már egy életmű – díj büszke tulajdonosa is vagyok. Mindig úgy éreztem, hogy kell még valami több amit adnom kellene magamból, mert legbelül azt éreztem, hogy nem csak az irodalom, de egyéb művészeti ágak is ki akarnak törni belőlem.
Jelenleg a szobrászat csábított el, de érik bennem az érzés, hogy a festészetet is kipróbáljam. Nem tudom még mikor, de bizonyára újabb meglepetéssel szolgálok majd minden ismerősömnek. A fa az az anyag, ami jelenleg csábít, és arra ösztökél egy-egy útszéli letört száraz fa vagy ág, hogy új életre keltsem. Így születnek a szobraim.“
