Keresés
Close this search box.

Rigó Tibor: Elveszett kincseink

A börtön a rabság
tudható
nem a mesék világa
tudjuk mind mi már
kik voltunk
önmagunk penészes falai közé bezárva
csendes tanúnk rá
a mindenható
de vajon mi diktálja
tán a belőlünk kitaszított idő
szippantja lelkünket
ily mélyen magába
legyen is bárhogy
kegyetlen
ez az önszabott
világ
mikor lelked magába zár
nem nyit már kaput többé
hiába vár kecsegtet szépségével a világ
belül dermed meg
a szó és elfogy a rím
bár szíved súgna még
és írni hív
ám megbénít minden
leszakadt a híd
mi elvezet a kincshez
s marad a kín
bár kezed a kilincsen
de már senki sem hív
kiégett a lelked
a szem nem lát
és nem tudatosul benned
semmi sem
hiába zengi a nyár dalát
körülötted
vért izzad a csilingelő
határ
pipacsok hiába ringanak
nem hallod többé a dalt
hasztalan suttog mesét már az alkonyat
nem ad ihletet többé elzártad önmagad
szétfoszlasz ködként
izzadtság foltok bűzlenek szétszakadt ingeden
feladtad már nem jön a szép szó
elásott kincseiden károg a holló
vége hát
ha önmagad bezártad
megrepedt kérge vagy csupán
egy haldokló fának.

További bejegyzések