már volt székünk
és volt asztalunk
egzisztenciális vágy
tombolt bennünk
megmutatni
bár mi sem tudtuk még pontosan
hová tartozunk
az út szélén guggoló
bokroktól vártuk tán hogy mutassanak
irányt
mert hasztalan szálltunk
a tájak közt mint két eltévedt sirály
vajúdtunk csupán
a holnapok
távoli csillag fényein
egymásba vakulva
kerestük
elrejtett szép kincseink
ablakunk kitártuk
hadd távozzon el
a múlt
ágyban megfogant
gyermekeinknek
tapostuk az ösvényt
valahogy mindig alakult
lám kifakulnak lassan körülöttünk már
a vad mezők vérpipacs szirmai
bár színük még megigéz tavasszal
őszre már minden fakóvá alakul
a bizonyítási vágy ma
már lassan
minket is felemészt
égbe küldött sóhajunk
nem más csak vasat is emésztő
penész
homlokunk mély ráncaiban
elvesztünk már
valahol
előítéletektől vert arcunk
végtelen sötét alagút.
OKTÓBERI PÁLYÁZAT
október 1, 2024
