Rébb Terézia: Tanácsok kiszálló alkoholistáknak

Azt mondják, áldás, ha az ember békében él önmagával, de te minden egyes nap tapasztalod az ellenkezőjét és mondhatod, átkozottul könnyű annak az embernek. Én is alig ismerek valakit, akinek jutott ebből a kegyelmi állapotból, és ez nem igazság.
Most dühös vagy, mert neked ötven év küzdelem árán mostanra csak azt sikerült elérned, hogy tested keselyűi eleven húsodat zabálják, és belső hóhéraid csalánnal csapkodják végtagjaidat. Felteszed magadnak a kérdést, hogy juthattál idáig. De nehezen jön a válasz. Bűnösnek érzed magad, és nem találsz enyhítő körülményeket.
Eszedbe sem jut például, hogy Helmut Niemand a neved, egy berlini szobalány és egy frankfurti kőműves nem kívánt gyermeke vagy. Pedig lehet, hogy elsősorban itt kellene keresni az okokat, az összes többi csak következmény.
Legutóbb is mi történt? A leszokás első tizenöt percéig kifejezetten jól voltál, csak azután kezdődtek a szenvedéseid. Sosem tudhatod meg, hogy honnan indul ki minden alkalommal ez az invázió ellened. Ebben még orvosaid sem értenek egyet.
Talán meggyengülsz egy kicsit belül, és ekkor a tested jelzést ad az ottani farkasoknak: most cincálhattok, itt a nyaki verőerem is, de ha lehet, előbb öljetek meg; legyetek oly könyörületesek. De nem ölnek meg a fenevadak. Ilyen könnyen nem szabadulsz! Átengednek a benned lévő sötétségnek.
Ekkor azt is érezheted, hogy már nincsenek belső szerveid, és elvesztetted azt a kis izét is, amiben eddig a lelkedet tartottad bezárva. A tested kongó üresség helye, és üvöltő szellemek szállása. Egy jó darabig hallgatod őket, pedig egyfolytában sértegetnek.
Aztán a belső támadások elől megint egy büdös kocsmába menekülsz, ahol ocsmány emberek és erjedő italmocsok szaga segít felejteni, kiszakítani az önlincselő hangulatból, de olyan rémesen érzed magad, hogy visszasírod a békés eszméletlenségben töltött hányás ízű napokat.
Megfelelő lehet egy békebeli, berlini kiskocsma légköre a biztonság álcájának, miközben tudjuk, hogy az elemek és önmagunk kiszolgáltatottjai vagyunk.
A kedvenc kocsmád cégérén ez áll: ALLAH’IN ELI. Ahmed, a török tulajdonos annyira ragaszkodik ehhez a felirathoz, pedig elriasztja a vendégek harmadát. Ha a – még józan – betérők megkérdezik mit jelent, csak mosolyogva szélesre tárja két karját. De téged ez sosem érdekelt, ez is jelez valamit.
Most semmi sem olyan a kocsmában, mint ahogy eddig megszoktad, de ne felejtsd el azért, mert színjózan állapotban tértél be.
Meg is lepődsz, mert a vágóökör méretű vörös srác helyett Ahmed áll a pultban, aki a régi pincérlányt lecserélte egy mutatósabb konyak-szőkére. Az új lányra öröm ránézni. Miatta még a hozzád hasonló jobb sorsra érdemes részeges trógerek is elfeledkeznek egy pillanatra pszichoterápiájukon felszínre bukott, nőgyűlölő-anyagyilkos hajlamaikról.
Már majd egy hete nem ittál, orvosod szerint túl vagy a legkritikusabb időszakon, de elég nagy mennyiségű nyugtató van a szervezetedben. Most mégis rettenetesen elfog a reszketés.
Az utcán valami baleset van, mert hatalmas dübörgést követő mozgolódás támad, sikoltozást hallasz, és füst száll a levegőbe, de azt hiszed ez is delíriumlátomás. Húsz éve már nem elemzed az életed, de most felbukkannak opcióid. Ha iszol, meghalsz. Ha nem iszol, meghalsz, vagy meghal valaki más. Odáig már nem jutsz el a boncolgatásban, hogy tőled függetlenül is biztosan meghal valaki.
Mosolyogva fogadod a felbukkanó gondolatot, mely szerint, ha magad lennél a halál oka, azt a pompás török kardot választanád segédeszköznek, amelyet a jellegtelen kocsma falára akasztottak. Ezt sem tudod biztosan, mert mostanában semmi nem érdekelt, de előfordulhat, hogy kurd, mármint a kard. Tiszta ügy, mármint a karddal gyilkolás. Jó egy kicsit véres, de ettől olyan, mint az élet. S ha már egy török kocsmájában vagy, ehhez képest tervezd a kaszabolást. Segít levezetni a feszültséget.
Egy suhintás balról a janicsárok emlékére. Egy suhintás jobbról, ezek a fejek hulljanak a szpáhikért, egy sor fejet leszedhetsz az őslakosokért, közülük is, kiemelten a névtelen alkoholistákért, mert senki sem szent, s ezért pláne mindenkinek maga felé hajlik az igazságosztó görbe kardja.
Aztán elképzelheted az új pincérnő elrablását, de előtte pakold fel az összes francia konyakot, és örülj, hogy most szőkét fogyaszthatsz szőkével, mert nem adhatod alább. A vége legalább jó legyen, ha az egész élet maga volt a pokol.
De miért volt ilyen? Sosem gondolkodtál ezen? Akkor tedd meg most gyorsan, míg a tömegmészárlás tervétől, és az itallogisztikától eléggé elfoglalt az egyik agyféltekéd. Kérdezd meg magadtól, hogy miért van benned ez a hatalmas űr, amit igyekszel a világ összes alkoholpárlatával betölteni.
Tudniillik ez a folyadék nem csak összenyomhatatlan, romolhatatlan, sőt korlátlan ideig eltartható, hanem ezzel pótolsz valami elpusztíthatatlant és örökkévalót, amihez te egy fatális hiba folytán sosem tudsz hozzáférni.
Most úgy érzed, megtébolyodsz, ha nem iszol azonnal egyet.
Észrevetted, hogy a rendőrség tisztítja meg a kocsma előtti teret? – Biztonságuk érdekében, hagyják szabadon a területet! – Jelzem, a sikolyok az utca felől, szinkronban vannak a benned dúló érzelmekkel.
Mélyen egyetértesz a hangosítón érkezett hanggal, még bólogatsz is. Úgy hiszed, már senki sincs biztonságban tőled. Belenézel az bárpulttal szemközti tükörbe. Ki ez a halálfej, kié ez a beesett arc, ezek a vérben forgó szemek?
Eszedbe jut az utóbbi napok mantrája: – Alkoholista vagyok, de már kifelé megyek! – Nem tudod elhinni, és az elmúlt hétre gondolsz, ami egy megélt, rettenetes évszázadnak tűnik. Csepp víz nélkül átkelni a Szaharán is könnyebb vállalkozás, mint most száraz maradni.
Húsz évig nem néztél úgy a tükörbe, hogy önmagad láttad volna, húsz évig nem láttad az arcodat, húsz évig nem akartad látni, hogy alkoholista vagy. Amikor végre megláttad, pánikba estél, és összetörted a tükröt meg az önmagadról hazudott képet. Ez jó, de még csak most jön a neheze, a folytatás. Józan maradni, nem lenézni, és úgy táncolni innentől éjjel-nappal borotvaélen.
Hát kell ez neked? Miért csináld? Mi lesz a jutalom? Valami ott a belsődben elkezdi majd suttogni, alig hallhatóan, hogy jól van barátocskám, büszke vagyok rád. Mi ez a hang? Az önérzeted, a bölcsebbik feled, a lelked, vagy mindez egyszerre. A fene se tudja. Nem ez a lényeg.
Ezt a pici hangszórót úgy kell majd kibányászni személyiséged romjai alól, hosszú időbe telik majd megtalálni, időközben többször el fogod veszíteni, lesz, hogy már majdnem feladod a keresést, de egyszer erősebb lesz a hang.
Addig kell valahogy kibírnod.
Talán meg is találod a forrást, de akkor majd nagyon kell vigyáznod rá, mert megint elveszítheted, ha megint romokba dőlsz. És mitől maradhatsz egyben? Mi az az erős pillér, gerenda, cement, áldozat, ami összetart majd a belső rengések idején? Szerezned kell magadnak egy ilyet, minél előbb.
Az utcán most valóságos forradalom van, de te a kocsmárost akarod megölni, ha nem ad azonnal egy duplát. Félsz, hogy akkor is megteszed, ha úgy dönt, hogy ad. Birkózol a gyilkos vággyal. – Legyűröm, legyőzöm, legyűr?
Nem baj, hadd jöjjenek ezek a gondolatok, és hadd menjenek. Eszedbe jut hirtelen, hogy mi lenne, ha a függöny selyemzsinórjával fojtanád meg a pultost. Ez stílusos lenne, vagy inkább a nyakára kötnéd a zsinórt és felhúznád vele, ez meg olyan trükkös törökös. Látod, milyen élénk a fantáziád? Sosem gondoltad volna.
A kocsmában magasra hág az empátia szintje, és a vendégek azt tippelik meg éppen, hogy mennyi a túlélés esélye. – Szerintem, mind túléli, akiben van alázat! – rikkantja Ahmed a pult felől. Hallod, mit mond a kártyás francia ott a sarokban? – Majd meglátjátok! Mindig magatokat kell legyőzni, ti szerencsétlenek!
Szakad rólad a víz, de kérsz egy pohárral is. Az utcán a tűzoltók egy összeroncsolódott autóból mentenek. A kocsmabeliek röhögve taglalják az utcai eseményeket, te látszólag rájuk sem hederítesz.
–Jól elkapta a gépszíj! – hallod az öreg Maurert, aki fénykorában beállító lakatos volt. Ahmed, a tulaj most az ajtóban leskelődik, és hozzáteszi, hogy valakit innen ki kellene dobni. Érzékeny vagy most, ezért ezt is magadra veszed.
Bosszút forralsz. A törökben ellenséget, a barna képű francia férfiben magát az ördögöt látod. Végre rendelsz egy kávét. Ez előbb is eszedbe juthatott volna. Míg vársz, a pincérnő gömbölyded melleire fókuszálsz, Ez jó, nézd csak hosszú ideig, terápiás célból. A finom nyaki tetoválásai vannak, ezért olyan káprázatos. Mintha a mandalák tökéletességétől gyógyulnál.
A pincérnő mosolyog rád. El sem hiszed, de amikor ránézel mindannyiszor tiéd ez a mosoly. Itt a kávéd ásványvízzel.
Ahogy kutyaharapást szőrével, úgy nő okozta ártalmakat csak nővel lehet gyógyítani, de vigyázz, a teste nem elég az elixír előállításához. Senki sem szeret, senki sem nem akart téged, te sem tudsz szeretni. Ezer év női ölelés talán meggyógyítana.
Egy leszaladt szál vagy az emberiség szövetében, de most egy szemfüles szövőnő észrevett, felszedett idejében, mielőtt kárt tehetnél a nagy egészben. Tudtán kívül ártalmatlanított, és a végén egy bájos mozdulattal megtörli a homlokát. Ettől elolvadsz. Na, ugye, hogy van benned szenzor a szépre?
Gyönyörködj benne még egy kicsikét!
Szomjas vagy? Gyorsan hajtsd fel az ásványvizet! Most jobb? Akkor itt az ideje, hogy felhívd a csoportterapeutádat. Józanul tántorogva is kitámolyoghatsz a szabad levegőre. Csak óvatosan! Az utcán taps fogad, ami mindezek után jólesik neked nagyon, egészen felvillanyoz. Hiszen hatalmas a te győzelmed, ezt senki más nem tudhatja, csakis te.
Nem akarlak lelombozni, de lassan észlelned kell, hogy a tapson meg kell osztoznod. Az utcán összegyűlt emberek a sikeres mentést végrehajtó tűzoltókat ünneplik, meg túlélőket is persze.
Ez utóbbi csoportba te is beleférsz. Menj haza, aludj egyet! Előtte, ne felejts el pipát tenni: túl vagy a hetedik napon!