Az orvos még fiatal. Azt mondta, hogy szépen lassan búcsúzzunk el tőle, mert ebben a korban egy ilyen baleset után már nincs esély a felépülésre. És mi elkezdtünk búcsúzkodni. Ugyan a Mama nem értette, miért jelent meg nagyhirtelen Karolin, a húga akivel vagy húsz éve nincs beszélő viszonyban, miért hoz neki húslevest befőttesüvegben a szomszédasszony, de azért megette jó étvággyal, és azt sem értette, miért csókolta meg a kezét Lázár úr, a postás aki harminc éven át hordta a küldeményeket a Mamának, és valahányszor hozta a nyugdíjat, a Mama mindig leültette a konyhában és töltött neki egy kupica házi pálinkát.
A Mama semmit nem ért az egész cécóból, nem emlékezik semmire, csak arra, hogy meg akarta pucolni az ablakot. És most tessék. Itt fekszik egy kórházi ágyon, a gyerekek valami létrát emlegetnek, Karolin kering az éjjeliszekrénye körül, mint valami dögkeselyű, a postás ágyhoz hozza a nyugdíját, ő meg csak bámul, nem tudom most megkínálni semmivel, Lázár úr, motyogja szégyenlősen, aztán újra lehunyja a szemét.
A Mama azt sem érti, minek lóg ki a paplan alól egy cső, bele egy tasakba, ott gyűlik a vizelete. Minek? Ki tud ő menni a vécére, csak meg kellene moccannia, de az meg nem megy. Inkább lecsukja a szemét ismét. Álmodik. Talán a Papáról, talán arról a híres Anna bálról, ahol ő volt a szépek szépe, és a Papa az a snájdig fiatalember karon fogta és meg sem állt vele Budapestig, ahol aztán boldogan éltek, amíg a Papát el nem vitték katonának, ahonnan sosem tért vissza, csak a gyerekek sivalkodtak a szoknyája körül, de ő kemény volt, mint a kő, mert csak így maradhatott életben. És most ez a hülye létra. Pedig még szeretne egy kicsit élni. Nem sokat, nem nagylábon, csak szerényen, olyan öregasszonyosan, csoszogósan, olyan olcsó árut keresgélősen a piacon.
És a Mama azon a keddi délutánon, amikor magához tért egy kicsit abból a kábulatból, amelyben már napok óta időzött, kinyitotta az egyik szemét, aztán lassan a másikat is, és nem értette, mi a fenének ülnek körülötte azok az ismeretlen emberek, akik most riadtan összenéznek, aztán néhányan fölé hajolnak, és sugdosnak egymás között. Hosszan nézte őket, valami rémlett, hogy talán egy másik dimenzióból jöttek hozzá, hogy felköszöntsék, hiszen a születésnapja van, vagy mi a csuda, hiszen még egy kis gyertya is ég valahol a távolban. Valamit mondana is nekik, talán mondott is, mert az egyik nő, aki úgy szólítja őt, hogy Mama, most megigazgatja a párnát a feje alatt és meg is simítja a haját, talán meg is fésülgeti, érzi a fejbőrén az óvatos kaparászást, és ez jólesik. És a Mama most megerősödve attól a csiklandós simítástól, mosolyra húzza az arcába süppedt száját és megint motyog valamit, amit csak az a nő ért, aki megsimította. Az a nő előveszi a táskájából a rúzst, és a Mama szájához érinti egy parányit, ujjával elkenegeti a cserepes ajkon, és nézi, ahogy a Mama kuncog, aztán int azzal a csonttá fogyott ráncos kezével, hogy még az arcára is. És az a nő két piros pöttyöt rajzol a szúrósan kiálló pofacsontokra, és próbálja finoman eloszlatni, de a Mama arcán már nincs hús, így csak két piros folt éktelenkedik a szemgödör alatt. Aztán végignéz a Mama összeaszott karján, az agyonszurkált lila foltos kézfején. Ismét a táskájába nyúl, kis ollót vesz elő, és a Mama körmeit vágja. Szépen kerekre igazítja a vékony körmöket, meg is reszelgeti, ne akadozzon. Nézi a Mama ujján a gyűrűt. Ez az egyetlen ékszere. Még a Papa húzta fel rá annak idején. A többi gyűrűjét az idők során a Mama letette, mert olykor szűknek bizonyultak, most, így a vége felé pedig lecsúsztak az ujjairól. A Papa gyűrűje azonban valahogy mindig igazodott a Mama bolondosan változó ujjaihoz.
Óvatosan fogja kezébe az anyja kezét, lassan megforgatja a gyűrűt, aztán egy finom mozdulattal lehúzza az ujjáról.
De ezt a Mama már nem érzi.
Az orvos fiatal. Azt mondja, ilyen szép halottat ő még sosem látott.
Budapest, 2021.november.
