Polgár Vera: Anyák napja

Mindig tizenegy éveseket tanítottam. Imádtam azt, ahogy billegnek a gyerekkor és a kamaszkor határán. Linda a múlt héten töltötte be a tizenegyedik évét.
Már nem gondolok arra, ő milyen lenne kiskamaszként. Sokszor álmodom arról az időről, amikor Linda járni és beszélni tanult, és ahogy az apjával játszott a kertben. És gyakran látom magam előtt a pillanatot, amikor elindulnak autóval az óvodába. Arról az útról a férjem sosem tért vissza, Linda pedig koponya és gerincsérülést szenvedett. Vétlenek voltak, mégis ők lettek a vesztesek. Meg én.
Már nem küzdök a könnyeimmel, amikor meglátom a testét, a vékonyka lábait, a gacsos kezeit, és már gyakorlottan emelem át a tolószékébe. Örülök, hogy elbírok húsz kilót.
Már nem számolom, hány éjszakát töltöttem ébren, hány tekintetet kellett kikerülnöm, míg vártuk a buszt, és hányan kaptak utánunk, amíg feltolattunk; „Köszönjük, jól vagyunk, nem kell segíteni, ez már bejáratott művelet, de nagyon kedves…”
Aztán leülök én is, és amíg zötykölődünk, fogom a kezét, olykor megtörlöm a szája szélét, ne cseppenjen a nyála a pólójára. Benetton, igen, megveszem neki a márkást és minden évszakban veszek új cipőt a lábára, noha csak néhány lépést tesz meg benne. A fejlesztő órán ráadom a gyógycipőjét, amiben biztosabban mozog.
Amikor a foglalkozás végén azt mondja Editke, hogy „ma is nagyon okos és ügyes kislány voltál, Linduska”, akkor kihúzom magam. Egy pillanatnyi siker, egy napi boldogság. Nekem. Lindának kín, gyötrődés, néha komoly fájdalom. De haladunk. Este pedig verset tanulunk Anyák napjára. Négy sor összesen, Linda választotta. Egy internetes felületen rábökött az ujjával:
„Anyu, nézz a szemembe!
Az egész világ itt van
Ha bánat ér, gondolj rám
Segítek a bajban.”*
Negyedik napja tanuljuk. És amig rágjuk át magunkat a sorokon, minden szó szíven talál. Nekem az egész világ itt az a kicsi szoba, amely Linda élettere, és ha bánat ér, rá gondolok, főleg arra, hogy mi lesz vele és mi lesz velem, és meddig és hogyan? A miért-re már nem keresem a választ. Mert nincs rá felelet. „Segítek a bajban.” Először nem értettem. Linda segít? Ő? Hogyan? A második napon már kapisgáltam. De igazán akkor értettem meg, amikor eljött az ünnep. Kicsíptük magunkat mindketten. Linda haját rafinált fonással megbolondította a fodrászom, és egy leheletnyi pirosítót is kentünk az arcára. Linda boldog volt. Flitteres pólóban, sötétkék farmerben feszített a tolókocsiban. Amíg utaztunk a buszon, egy kendőt kötöttem az álla alá, mert az izgalomtól erősebben nyálzott, mint máskor.
És eljött a pillanat. Alig vártuk, hogy mi léphessünk fel az erre az alkalomra elkészített színpadra. Felhajtottunk a rámpán, megálltunk a színpad közepén, én Linda mögé guggoltam, és együtt kezdtünk bele a versbe. Linda néha elakadt, olyankor a fülébe súgtam a szót; „világ…”, „ha bánat…”. Nagy tapsot kapott a többiektől. Először riadtan mosolygott, de aztán úgy láttam, megnyugodott.
Megvártam, amíg elült a taps, akkor magam felé fordítottam és elvettem a kezében szorongatott egyetlen szál tulipánt, amelyet a gondozók adtak minden gyereknek, amikor megérkeztek. Ekkor Linda sikítani kezdett. Gyorsan felé nyújtottam a meggyötört virágszálat. Haragosan tépte ki a kezemből, aztán csapkodni kezdett vele. Néhány másodperc alatt hat piros szirom hevert a kerekesszéke mellett. Aztán már csak a virág hosszú szárával foglalkozott. Forgatta, szagolgatta, mutogatta a többieknek.
Álltam a többi anyával, kapaszkodtam Linda kerekesszékébe. Mosolyogtunk, pogácsát majszoltunk, méregettük egymás gyerekeit, latolgattuk a jövő kilátásait, miközben az elveszett lehetőségek fájdalma ott motozott valamennyiünk tekintetében.
Az ünnepség végén rendet raktunk magunk után. Egyszerre hagytuk el az épületet, senki nem akart egyedül nekiindulni.
Együtt olyan erősnek éreztük magunkat, hogy még a Gellért hegyet is át tudtuk volna tolni Budáról a pesti oldalra.

* Andók Veronika: Anyu nézz a szemembe

További bejegyzések