Hogy mi volt a szakítás oka tizenöt évvel ezelőtt, arra nem emlékezett egyikük sem. De arra emlékeztek mindketten, hogy hatalmas, mindent elsöprő, mindent felperzselő, a testük minden sejtjét átható, a lélek legapróbb zugát is átjáró szerelem volt az övék. Nem volt harag vagy elhidegülés, sem egy harmadik személy felbukkanása, nem ütötte fel a fejét az unalom, az elfásultság, nem fakult meg az érzelem. Egyszer csak vége lett. Ágnes éppen akkor töltötte be a harmincat, András elmúlt harminchét.
Arra is emlékeztek mindketten, hogy utána sok időnek kellett eltelnie, mire újra élni tudták az életüket. Ágnes hónapokig terápiára járt, András pedig csaknem az alkoholizmus peremére került. Aztán valahogy elsimult minden.
Sosem keresték egymást, a közös ismerősök is elkoptak mellőlük, így a seb lassan begyógyult.
A nemzetközi konferenciára szóló meghívót már egy hónappal korábban megkapták. Érdeklődően olvasták a programot, András Budapesten, Ágnes az óceán túloldalán. Mindketten tudták, hogy a találkozás elkerülhetetlen lesz.
András volt az, aki a konferencia megkezdése előtti estén felhívta telefonon a szállodát, ahol elszállásolták a külföldről érkező résztvevőket. Amíg kapcsolták Ágnes szobáját, köszörülte a torkát és várta, hogy beleszóljon a telefonba egy hang. Hogy milyen lesz az a hang, arról mindenféle elképzelései voltak az alatt a rövid idő alatt, míg a telefon kicsengett, hiszen eltelt tizenöt év amióta utoljára beszéltek egymással. Egy negyvenöt éves nő hangja már teltebb, érettebb, esetenként karcosabb, mint egy harmincasé. Arról pedig, hogy milyenné lett Ágnes teste, ugyancsak élénken fantáziált. Volt tapasztalata; jópárszor összefutott olykor véletlen, máskor szándékkal egy-egy a régi életét boldogító szeretőjével, akiket az eltelt akárcsak egy évtized is bántóan megváltoztatott, tenyeres-talpas asszonnyá gömbölyített vagy éppen ellenkezőleg; szálkássá aszalt, kérgessé tett. Olykor valaha izgalmas, az alkalomra bőséggel sminkelt, de András számára jóformán felismerhetetlen, lestrapált nők várakoztak rá egy-egy találkahelyen, idegen hangok szóltak bele a telefonba, olyanok, akiknek a hangja nem úgy csengett, mint a legutolsó beszélgetésükkor, olyanok jelentek meg a lakásán, akik már nem azok voltak, akiket jól ismert egykoron.
Amikor Ágnes beleszólt a telefonba, András úgy érezte, a nő a múltból szól hozzá, a harmincéves hangján kérdezi, kivel beszél, a harmincéves hangján örül Andrásnak és a harmincéves hangján tesz ígéretet egy találkozásra az előadások után a szálloda kávézójában.
És most András ül a hotel presszójában egy csésze kávéval, Ágnest várja, aki pontban a megbeszélt időben megérkezik. Megérkezik a tizenöt év előtti közös múltból, szorosan hátrafogott frizurával, lányos nyúlánksággal, az András által mindig kedvelt, testhez simuló vajszínű kosztümjében, persze újszerű szabással, és a közös múltból szóló hangjával köszönti. „Hello”, mondja, „de jó, hogy itt vagy” és átöleli. Néhány percig nézik egymást, fürkészik az elmúlt másfél évtized lenyomatát az arcukon, a mozdulataikban, majd Ágnes sietve közli, hogy boldog házasságban él, George matematikus, van egy kislányuk, Elly, hét éves. Ebből András rögtön tudja, hogy nem fognak többet úgy találkozni, ahogy a történet megkívánná, mert látja, Ágnes számára ő még mindig jelent valamit, még mindig túl jó neki a közelsége és ez veszélyes mindkettőjüknek. Nem megengedhető semmiféle intim kapcsolat – tudatja vele ez a mondat –, nem lenne korrekt a kislányával és a férjével szemben. És magával szemben sem.
Akkor szakítottak, amikor a legnagyobb szerelem volt közöttük, ma sem tudják, hogyan történhetett. Nem ábrándultak ki egymásból, nem szürkült el a kapcsolatuk, és éppen ez az, amiért most úgy tudnak beszélni egymással, mintha nem telt volna el annyi év, és mintha nem sodródtak volna el egymástól többezer kilométer távolságra.
Ágnes is tudja, hogy nem lesz folytatás, ez egy egyszeri találkozás, így negyvenöt évesen, talán az utolsó is egyben, de az ötvenkét éves András éppen úgy ül most vele szemben, mint harminchét éves korában, éppen úgy hajol az asztal fölé, éppen úgy emeli a csészét a szájához, miközben a másik kezével gesztikulál, és éppen olyan szerelem van közöttük, mint akkor, amikor éppen vége lett.
Mindenféléről beszélve Ágnes előveszi a telefonját és kikeresi a családi képeket. András telefonján is van kép róla és a feleségéről. Nincs szándékában mutogatni, de amikor megpillantja a fényképen Ágnes mellett a férjét, magát látja ott a tengerparton, rövidnadrágban, fehér pólóban, amint átfogja Ágnes vállát. Szakasztott mása, akár az ikertestvére is lehetne az a férfi, csak a haja az, ami megkülönbözteti, valamivel világosabb, mint az övé, bizonyára a nap miatt. Előttük áll a kislányuk fagylaltostölcsérrel a kezében.
Ekkor előveszi ő is a telefonját, kikeres néhány szilveszterkor készült felvételt. Díszes műkarácsonyfa előtt többen állnak egy étteremben, két férfi fején flitteres kalap, a háttérben megterített asztalok, a mennyezetről szerpentinek, színes papírfüzérek lógnak. András bal karja egy negyven körüli nő vállán nyugszik. Ágnes felé nyújtja a telefont. Éva, mondja, öt éve házasodtunk össze.
Ágnes aprólékosan szemléli a nőt; ő is szokta úgy fésülni a haját, ahogy Éva, neki is van egy éppen olyan kis fekete ruhája, mint annak a nőnek a képen, akit András választott, és ő is úgy szereti viselni, ha öv is van rajta. Eltartja magától a telefont, kissé távolabbról nézi a képernyőt, hunyorít, magát képzeli András mellé. Nem nehéz. Éva hasonló típus. Akár a húga lehetne. Ágnes elmosolyodik.
– Boldog vagy vele, ugye? – kérdezi, amikor visszaadja a készüléket.
– Ahogy te is – feleli András. Kikapcsolja, majd egy határozott mozdulattal a zsebébe teszi a telefont.
Aztán elnéznek egymás mellett. András gondolatban a tengerparton jár, Ágnes a papírgirlandok és a színes konfettik között kering.
Utolsónak hagyják el a kávézót. András taxit hív, a kijárat felé megy, Ágnes elindul a lifthez.
Nem néz vissza egyikük sem.
- Varju Zoltan
