Azon a nyáron szétrobbant minden. Apám jobbra repült, anyám balra, mi az öcsémmel pedig csapódtunk hol az apánkhoz, hol az anyánkhoz.
– De miért? – kérdezte az öcsém.
– De miért? – kérdeztem én.
Az addig megszokott, bár nem túl jó állapotú, de viszonylag nagy és tágas lakás, amelyben éltünk, egy pillanat alatt összetöppedt és eltűnt valahol a múltidő horizontján.
– Apátok miatt – felelte anyánk.
Apánk csak szerdánként ment be a céghez pár órára, különben csak a hátát bámulhattuk, ha otthon volt, mert ült a számítógép előtt hajnaltól éjfélig. Mindenféle programokat gyártott, algoritmusokat generált, honlapokat szerkesztett.
– Anyátok miatt – felelte apánk.
Anyánk varrónő volt, otthon dolgozott ő is, akárcsak az apánk, talán éppen ez lehetett a baj, amikor együtt éltünk, túl sok volt az összezártság, kerülgették egymást a vécé előtt, összeütköztek a konyhapultnál, mindkettő máskor akart enni, kávézni, ha anyámnak melege volt és huzatot csinált a lakásban, apám tüntetően felvette a kabátját, gyakran még a sapkáját is, csakhogy bosszantsa, cserébe anyánk hosszasan porszívózott apánk körül, amikor éppen telefonált. Aztán mindketten csapkodtak, ordítottak egymással.
Amikor anyánk kiabált, úgy láttuk, mintha cérnaszálak kígyóztak volna a szájából kifelé, hiszen folyton a gombok és cérnák között matatott, apánk pedig olyan volt, mint egy kétlábon járó komputer, még a feje is belekockult.
– Velünk mi lesz? – kérdezte az öcsém.
– Velünk mi lesz? – kérdeztem én.
A szüleink a város két végébe költöztek.
– És mi kinél leszünk? – kérdezte az öcsém.
– És mi hol fogunk lakni? – kérdeztem én.
Kétheti váltásban laktunk hol egyiknél, hol a másiknál. Hátizsákkal és egy kisméretű bőrönddel érkeztünk, majd beszuszakoltuk magunkat a számunkra kialakított úgynevezett gyerekszobába, amely valójában egy csőszerű, keskeny helyiség volt, ahova éppenhogy befért egy emeletes ágy meg két kis íróasztal. Röhejes módon mindkét szülőnknél így lett kialakítva az új otthonunk, a lakásaik is teljesen egyformák voltak, mintha összebeszéltek volna, nehogy megzavarjon minket a változó környezet.
ÚPEST KÖZPONT, ÚJPEST – VÁROSKAPU, GYÖNGYÖSI UTCA, FORGÁCH UTCA….
PÖTTYÖS UTCA, HATÁRÚT, KŐBÁNYA-KISPEST VÁGÁLLOMÁS
– Mi volt apátoknál? – kérdezte anyánk kéthetente.
Apánknál jobbára zacskósleves volt és pizza, viszont megtanított sakkozni és hétvégeken az állatkertbe mentünk, esténként pedig chipszet zabáltunk a tévé előtt. Egy héten kétszer járt hozzá egy srác, akit ő tanított be valamiféle programozó munkára. Egy szót sem értettünk abból, amit beszéltek, mintha egy másik bolygóról jött volna, úgy beszélt vele apánk, az meg bólogatott, néha közbevakkantott valami számunkra érthetetlen információt, amire pedig apánk bólogatott, közben fénysebesen járt a kezük a klaviatúrán, és mindenféle számok és jelek pörögtek a képernyőn.
KŐBÁNYA-KISPEST, HATÁR ÚT, PÖTTYÖS UTCA, … NAGYVÁRAD TÉR, KLINIKÁK, … GYÖNGYÖSI UTCA, ÚJPEST- VÁROSKAPU, ÚJPEST- KÖZPONT VÉGÁLLOMÁS
– Mi volt anyátoknál? – kérdezte apánk kéthetente.
Anyánk főzött rendesen, igaz, hogy egy héten egyszer, de olyankor állt a konyhában órákon keresztül, egész hétre előre elkészített háromféle kaját, azt ettük két-két napig, de legalább megkérdezte, mi legyen, mit szeretnénk. Ezen mindig összemarakodtunk a tesómmal, de ő igazságot tett úgy, hogy egyet én mondhattam, egyet az öcsém, egyet pedig ő. Ez így tök korrekt volt, még akkor is, ha anyám majdnem mindig spenótot mondott, amit utáltunk mindketten, de a fasírt kiegyenlítette. A hetedik napon, amely vasárnapra esett, szigorúan rántott hús volt meg húsleves.
Na, így telt a nyári szünidőnk.
És aztán éveken át jöttünk-mentünk az M3-as metró vonalának két végpontja között, kicsit megálltunk apánknál, aztán mentünk a város túlsó felibe anyánkhoz, majd vissza apánkhoz az ugyanolyan lakás ugyanolyan gyerekszobájába. Mit mondjak, fasza volt. Alig, hogy megszoktuk az egyiknél, hopp, már borult is minden, és kezdhettük elölről a beszoktatást, vagyis a szüleink hozzászoktatását, hogy most két hétig vége lesz a viszonylagos nyugalmuknak. Viszont hirtelen felnőttünk, mert egyedül közlekedhettünk. Anyánk feltett minket a metróra Kőbányán, apánk pedig Újpesten leszedett.
KŐBÁNYA-KISPEST VÉGÁLLOMÁS,… ECSERI ÚT,… KÁLVIN TÉR,…DÓZSA GYÖRGY ÚT,… GYÖNGYÖSI UTCA,… ÚJPEST- KÖZPONT VÉGÁLLOMÁS
Amikor az a robbanás történt, az öcsém 9 éves volt, én pedig 11 múltam, elég nagyok voltunk ahhoz, hogy megértsük, vége a családi idillnek, viszont a paplan alatt titokban mindketten sírtunk.
*
Havonta egyszer feljövök Pestre meglátogatni a szüleimet. Az autómat a város szélén hagyom. Anyámnál ebédelek, aztán indulunk apámhoz Újpestre.
Állunk az M3-as megállójában.
KÉRJÜK A BIZTONSÁGI SÁVOT SZABADON HAGYNI
Anyám kapaszkodik a karomba. Befut a szerelvény. Az ajtó pontosan előttünk nyílik. Belépünk, leülünk. Oda ülök, ahova éveken át mindig. Anyám mellém. A karunk összeér, éppen úgy, ahogy annak idején az öcsémmel. Az érintés biztonsága most a madárcsontú anyámé.
AZ AJTÓK ZÁRÓDNAK. A HATÁR ÚT KÖVETKEZIK.
Kívülről fújom oda-vissza az állomásokat. Bárhonnan, bármelyik irányba.
A végállomásig megyünk. Ma kevesebben utaznak. Vasárnap van. Nézünk magunk elé.
A LEHEL TÉR KÖVETKEZIK. AZ AJTÓK A BAL OLDALON NYÍLNAK.
Zajos a metró, anyám az utóbbi időben rosszul hall. Gyakran felém fordul, ha beszélek, a számról olvassa le a szavakat.
– Tulajdonképpen miért váltatok el?
Anyám a táskájában kotorászik.
ÁRPÁD HÍD. AZ AJTÓK A …
– Mondtál valamit? – felém fordul.
OLDALON NYÍLNAK.
Nagyhangú csoport tódul a szerelvénybe. Hirtelen tele lesz a kocsi hátizsákokkal, bőröndökkel, útitáskákkal.
– Nem lényeges.
FORGÁCH UTCA, GYÖNGYÖSI UTCA…
Anyám köhécsel, zsebkendőt vesz elő.
ÚJPEST-VÁROSKAPU, ÚJPEST- KÖZPONT VÉGÁLLOMÁS
Apám a peronon áll. Kétoldalról megcsókolja anyámat, aztán engem is, majd elindulunk felfelé. Az autója a József Attila utcában parkol. Beszuszakolódunk, indulunk. Megyünk hozzá, oda, ahova évekig jártam kéthetente. A csőszerű gyerekszoba már a múlté, az emeletes ágy helyén íróasztal, rajta a komputer és mindenféle kütyü. A falon fekete-fehér fotó bekeretezve; az öcsém és én. Az utolsó nyáron készült, mielőtt elment.
A nappaliban az asztalon kávéscsészék, sütemény, tejszínhab flakonban.
Cuppogjuk a tejszínhabot a kávéról, lenyaljuk a süteményes villát, kortyoljuk a vizet, beszélgetünk gyógyszerekről, az időjárásról.
Lekoptak az élek a szavakról, az indulatok szétkenődtek az időben. A veszteségélmény feloldódott az M3-as oda-vissza mozgásában.
AZ AJTÓK… OLDALON… NYÍLNAK… KÉREM… KÖVETKEZIK… VÉGÁLLOMÁS
41 éves múltam. Informatikus vagyok. Programokat készítek, algoritmusokat generálok, honlapokat szerkesztek. Nincs családom. Félek a kötődéstől.
Az öcsém Angliában buszvezető.
Harminc év telt el a robbanás óta.