– Csókolom, Ágika, tud ma fogadni? Kellenek a kezecskéi.
– Négy óra, ha jó lesz, Gyimes úr…
– Remek! Csókolom. És tudja… reziliencia…
Ági elmosolyodott, míg kikapcsolta a telefonját. Ezt a szót Gyimes úrtól hallotta először.
Emlékezett, a férfi behunyt szemmel ült a széken, egyik lábát még áztatta a lavórban, a másikat ő már szárítgatta puha, előmelegített törölközővel, aztán finoman masszírozni kezdte.
Szerette a munkáját, szerette a lábakat. Mielőtt kezébe vette a csillogó szerszámait, előbb kissé megemelve alaposan elnézegette mindkét talpat, megtapogatta a meggörbült ujjakat, benézett az ujjközökbe, szemrevételezte a körmök állapotát, mindet külön-külön, aztán kicsit távolabbról, hunyorítva, ahogy a művészek bemérik a tájat, az arcot, a fényeket mielőtt elkattintanák a fényképezőjüket vagy bemártanák ecsetjeiket a festékbe. Nem nézett feljebb. Mindent tudott. A gyógypedikűrbe a meggyötörtek járnak, azok, akiknek a lábukban koncentrálódik az egész életük, a benőtt köröm, a megrepedt sarok, a fájdalmasan kemény bőr, a gyűrődések itt-ott, a sebek, horzsolások, hólyagok, amelyek aztán megnehezítik a járást, nyögéssé formálják a cipőbe gyömöszölt, eltorzult lábfej minden egyes hajlását a lépés kényszere alatt.
De a Gyimes úr lábfején mindezeknek nyoma sem volt. A csontok a helyén, a bőr puha és egészséges, a körmök fényesek, sehol egy berepedés a szarurétegen, gombás megvastagodás vagy elszíneződés, sehol egy kényelmetlen lábbelire utaló nyom.
Amikor Ági megnyitotta a vállalkozását a ház alagsorában bérelt tizenhat négyzetméteres helyiségében, úgy döntött, aki oda belép, egy kis időre kárpótlást kap mindazért, amit elszenvedett nem csak a lába, de az egész teste és a lelke is. Illatgyertyákat vett, puha szőnyeget terített a földre, a falat levélzöldre festette és képekkel díszítette. A szuterén ablakába virágokat ültetett, és vásárolt három díszpintyet, három színes Gould Amandinát. Úgy gondolta, amíg ő a fájós lábakkal bíbelődik, addig a vendégek elnézegethetik a kalitkában zajló életet, nem kell beszélgetniük, ha nem akarnak. Csak pihenjenek és álmodjanak bele mindenféle dolgokat a három madárlélekbe, a finom csicsergésbe, az illatgyertyák lángjának imbolygásába, a képkeretekben feszülő, homokban felejtett lábnyomokba, kinyílt tengeri kagylók ásító mélyébe, úgy ahogy nekik tetszik.
Ilyeneket gondolt, aztán megfordította az ajtón lógó táblácskát: NYITVA.
Alig egy óra múlva egy férfi lépett be az ajtón, kifogástalan öltözékben és az esős időjáráshoz képest meglepően tiszta cipőben. Ő volt Gyimes úr, Ági első vendége.
Mire letette a melegvizes lavórt a szék elé, majd belecseppentett egy kis levendula olajat meg egy parányi fertőtlenítőt, a férfi már le is vette a zokniját és mint egy kicsi gyerek, kalimpált a lábaival.
Ági intett, hogy beteheti mindkét lábfejét a vízbe, és megkérdezte, akar-e hallgatni valamilyen zenét, kényelmesen ül-e a széken, kér-e egy párnát a háta mögé vagy egy plédet a térdére, nem érzi-e hűvösnek a levegőt. Gyimes úr mindenre ingatta a fejét, láthatóan jól érezte magát úgy, ahogy van. Hátradőlt és lecsukta a szemét.
A nő lopva fürkészte a vendég arcát; simára borotvált, hosszúkás arcú, hatvan év körüli férfi, kopaszodó fejtető, ritkulásnak induló haj, viszonylag kevés ősz hajszállal, kissé előreugró áll, nem túl vékony, de mégis markáns száj, lekerekített végű, enyhén görbülő orr. A szem színét nem látta, de az arckarakterből azt következtette, hogy szürkésbarnás lehet. A férfi ellazultan pihent, meg sem rebbent a szemhéja, amikor a nő felkapcsolta az erős fényű állólámpáját, amely elengedhetetlen kelléke a munkájának. Szakszerűen megnézte a két lábfejet, majd óvatosan kiemelte az egyiket a lavórból, s míg betekerte egy puha és meleg törölközőbe, majd finoman nyomkodva felitatta a vizet, azon tűnődött, vajon mi lehet a vendég foglalkozása. Nincs agyonstrapálva a lába, a nadrágja jó minőségű anyagból varrott. Kibontva a törölközőt, végigtapogatta, majd megnyomogatta a lábfejet, külön-külön meghúzogatta az ujjakat is, aztán megszólalt:
– Uram, önnek minden rendben van a lábfején, kicsit megigazgatom a körmeit és máris végzek. Én gyógypedikűrös vagyok.
A férfi ekkor lassan felnyitotta a szemét. Szürkésbarna volt, éppen olyan, ahogyan azt Ági elképzelte.
– Akkor csak masszírozza addig, ameddig egy beteg lábat kezelne – mondta Gyimes úr, kissé megemelve a fejét, aztán hátradőlt és lecsukta a szemét újra. – Tudja, kisasszony, minden lelki baj végül a lábunkba csorog, és ott aztán mindenféle galibát csinál. Beeszi magát a köröm alá, felsebzi a bőrt, eltorzítja a csontokat. Persze másutt is csinál bajokat, azokkal az orvosokhoz futkorászunk, magához pedig elbicegünk és várjuk, hogy csodát tegyen, de magácska csak a látható tüneteket enyhíti. A többi rajtunk múlik. Ezért fontos a reziliencia. Tudja, mit jelent ez a kifejezés?
Áginak fogalma sem volt a szó jelentéséről, de bólintott. Mivel a férfi szeme még mindig csukva volt, gyorsan hozzátette:
– Igen.
Majd kiguglizza, ha elment a vendég, gondolta, és ha nem felejti el addigra.
– Ugye, milyen szépen hangzik ez a szó? Reziliencia… akár egy virágos növény neve is lehetne… sárga szirmú reziliencia…tüskés reziliencia…májusi reziliencia… – göcögte a férfi még mindig lecsukott szemmel, mintha csak álmában beszélt volna. – Pedig nem, kisasszony, hiszen mi jól tudjuk – és ez a többes szám első személyben folytatódó mondat a cigánysorból kiemelt, intézeti gyerekké lett, majd nevelőszülőkhöz sodort, később a maga önálló életéért megküzdött fiatal nőt Gyimes úr egyetemi katedrájának magasságába emelte, beterelte, abba a közös burokba, ahol nincs különbség a társadalmi státuszt, a képzettséget, a bőrszínt illetően ember és ember között. A bizalom, mint kötőerő ott feszült a kicsi helyiség levendula illatú levegőjében, és lehetővé tette, hogy doktor Gyimes Géza egyetemi tanár becsukott szemmel, elernyedve, félig aléltan, rábízza magát egy ismeretlen ember kezében megcsillanó szúró-, vágó eszközre, és beszélhessen arról, ami elengedhetetlen az életben maradáshoz –, hogy a reziliencia nem egy kedves növény, hanem egy megküzdési folyamat, egy fájdalmas, emberpróbáló, nemes harc eredménye, amely segít bizonyos lelki traumák, krízisek megélése után felállni, miközben az ember megtanul védekezni, megtanul ellenállni a saját démonjainak és a körülötte levőknek is.
Gyimes úr olyan elmélyülve és szelíd didaktikával magyarázta el lépésről lépésre a megsebzett lélek gyógyulásának folyamatait, a buktatók csaknem törvényszerű jelenlétét, a lélek újjászületésének hullámvölgyeit és felívelő szakaszait s végül a rugalmas ellenállóképesség kialakulását, mintha tekintélyes számú hallgatóságnak tartana előadást valamelyik egyetem auditóriumában.
És amíg gondosan és szakszerűen masszírozta Gyimes úr lábfejét, ropogtatta az izületeit, Ági látta magát pucér fenékkel, mezítláb végigfutni a cigánysoron, hallotta a kutyák veszett ugatását, aztán látta a vézna testét, amint az intézet kapujának rozsdálló rácsai között átbújik, és megint csak fut, rohan be a fák közé, meglapul a házak oldalán, a szíve a dobhártyáján kalapál, aztán mégis visszatuszkolódik abba a közösségbe, ahonnan menekülni akart.
Látta magát kiskamaszként a potenciális nevelőszülők méregető tekintetében, érezte arcán a kiválasztódott nevelőapa pofonjainak égető nyomát, aztán a lucskos babrálását, a kutakodó matatását, és pontosan emlékezett a pillanatra, amikor maga mögé hajítva az odavetett sorsát, döntött, határozott, mély levegőt vett és belefutott a pillanatba. Visszaemlékezett a sorstársaira, akikkel együtt küzdött és a segítőire, akik hónapokon, éveken át vezették, támogatták az újraszerveződés gyötrelmes folyamatában.
És ahogy hallgatta Gyimes úr szavait, egyre biztosabb lett abban, nem lehetett véletlen, hogy a küzdelme alatt éppen egy olyanra talált, aki ugyanazt az utat járta. Bár onnantól kezdve úgy tűnhetett, már minden magától teremtődik körülöttük, Ági minden porcikájában tudta, ők maguk a teremtők, akik nap mint nap erősebbekké lesznek egymás és a maguk szabta belső rend által.
És mire Gyimes úr kisujjának utolsó ujjpercét is megnyomogatta és finoman átmozgatta, a vendég is befejezte mindazt, amit el akart mondani a rugalmas ellenállás, a lelki megerősödés szükségességéről.
– Köszönöm. Kész is vagyunk – szólalt meg Ági, aztán óvatosan letette a férfi lábát a szőnyegre helyezett száraz törölközőre, és a mosdókagylóhoz lépett, hogy lemossa a kezét. Ügyes mozdulattal törölte meg a szemében ülő könnycseppet. – Nagyon jó volt hallgatni önt – mondta. – Még a madárkák is élvezték – mutatott a kalitka felé.
A három tarka amandina némán ült a rúdon egymás mellett.
A férfi elmosolyodott.
– Mennyivel tartozom?
– Ön az első vendégem, nem tartozik semmivel. Ha gondolja, máskor is…
A férfi belebújtatta lábát a cipőjébe, magára öltötte a kabátját, aztán megállt az ajtóban.
– Köszönöm. Csókolom. És ne feledje… reziliencia.
(az írás megjelent az Élet és Irodalom 2024.november 8-i számában.)
