Polgár Vera: Minimál

Minimál

A műanyag mélyen bevágott a tenyerébe, húzta karját a reklámszatyor. A válláról lelógó retikült maga elé rántotta, amikor felszállt a piacnál a villamosra. Körülnézett, hátha akad egy szabad hely, de minden ülőhelyet elfoglaltak már. Megállt a vezetőfülke közelében, és a szatyrot a két cipője közé helyezte a földre. Aztán csak bámult az ablakon kifelé. Észre sem vette, hogy elindult a villamos.
        Az utastérben elnehezedett a párás levegő, az eső beszívta magát a kabátok, sapkák szövetszálai közé, végigcsorgott az összecsukott esernyőkön, és tócsákat eresztett a sáros padlózaton. Ügyetlenül kapaszkodott a feje felett lógó szíjba, s ahogy fékezett a villamos, néha rádőlt a szomszédjára is. Olykor őrá is rátapostak, de nem érzékelte a nyomást. Máshol járt. A fizetendő számlákat adogatta össze a fejében. Egy részét ma akarta postára adni, be is állt a sorba, de akárhogy is számolta, nem maradt volna annyi pénze, hogy megvegye a két kiló krumplit, meg a hagymát. Zsír és kenyér sem volt már otthon, anélkül pedig nem megy a paprikás krumpli. Kolbászt nem vett bele, csak két pár virslit. A legolcsóbbat. Azt a műanyagost. Íztelen vacak, de a sör mellett elcsúszik. Majd befizeti az elmaradt villanyszámlákat holnap. Ha este megjön Sanyi a vidéki munkából, kipótolja a hiányzó összeget. Azt mondta, hoz egy kis pénzt. Talán most kifizeti a főnöke az elmúlt heti tartozást is, akkor valahogy csak kihúzzák ötödikéig. Ő akkor kap fizetést. Minimálbérért dolgozik. A tulajnak négy sütödéje van a városban, minden délután a felesége ellenőrzi a forgalmat és a kasszát. Külön kupacokba teszi a kétszázasokat, a százasokat és a többi aprót. A papírpénzt végigpörgeti az ujjai között, majd megnézi, mennyi pogácsa, kakaós csiga meg más tésztaféle van még kisütetlenül a hűtőben. Oszt, szoroz, és viszi a pénzt, éppen csak néhányszáz forintnyi váltópénzt hagy, ami kitart a zárásig. Zárásra sokszor a férje jön. Nemigen izgatja, hogy hány kifli meg rétes maradt, csak tesz-vesz, ügyetlenül matat körülötte, és amikor bemegy azon a kis ajtón a pult mögött, akkor utánalép, és belemarkol a fenekébe. Aztán odarántja magához, és a melleit fogdossa, meg mindenféle disznóságot sugdos a fülébe, hogy csak még egyszer, úgy ahogy ő szeretné, hogy álljon a hűtőszekrény mögé, ott senki nem látja, és támaszkodjon a mosdókagylóra, mert neki igazából csak akkor jó, ha nem látják az arcát, a félig lefittyedt száját, meg a jobb szemére rálógó, petyhüdt szemhéját, meg akkor a botot sem kell letennie a kezéből, csak segítsen kigombolni ott elöl a nadrágot, és akkor elviheti ami még a kasszában van, majd ő otthon elszámol az asszonnyal, és akkor….
        Dagad a lába a cipőben. Egész nap áll a pult mögött. Nincs szék a levegőtlen kutricában, a főnök nem engedi leülni, azt mondja, a vendéget állva kell várni, és mindig mosolyogni kell, különben elmegy máshova. Akkor is állni kell és vigyorogni, mint a fakutya, amikor menstruál, és hasogat ott lenn, meg a feje is fáj. Olyankor titokban elkér egy alacsony, összecsukható vászonszéket a szomszéd horgászboltból, és leül a sarokban, ha nincs vevő. Most is leülne, de nincs hely, át meg nem adja senki neki. Fiatal, hadd álljon. Persze az öregeknek sem adják át, csak nagy ritkán. Amikor már félig a nyakán támaszkodnak az ülőhelyeket elfoglalóknak. Ő még fiatal ahhoz, hogy leüljön. Harminchat. Csak a lelke öreg. Meg a hajának van öreg szaga, ott hátul a tarkójánál, ahol a férfi szokta nyalogatni a bőrét. Hiába sikálja este, megül az orrában a nyomorék öregszag.
        A remíznél mindig lassít a villamos. Olyankor mintha apró, tűlábú bogarak szaladgálnának a gyomrában, összerántja az emlékezés. Itt búcsúzott el a fiútól azon a késő nyári estén. Azt mondta: – Sosem volt még ilyen jó nőm, mint te, szép is vagy, főzni is tudsz, csinálok neked egy kisfiút, ha végzek az éjszakai műszakkal. – Belecsókolt a nyakába, aztán egész közel húzta magához, és a szemébe nézett. – Ráadásul szeretlek is. – Erre ő azt felelte, hogy akkor minden rendben, tegye ki a taxiból, gyalog sétál haza, öt perc az egész, közben még beugrik a kisboltba, ja, és ő is szereti. Hallotta, amint a diszpécser megszólal a rádiótelefonban: – Fiúkák, ki csavarog az Árpád út felé? Lenne egy fuvar az áruház melletti utcában… – Itt vagyok, picinyem, mondd a címet – szólt a srác, aztán felbőgött a motor, ő gyorsan becsapta a kocsi ajtaját, és elindult hazafelé. Boldog volt és szerelmes. Akkor először, úgy igazán. Azt mondta, szép vagyok, meg hogy jól tudok főzni, melengette a fiú szavait gondolataiban, míg elballagott a remíz mellett. Pedig tudta, hogy csak olyan átlagos. Vastag a bokája, turcsi az orra, rövid a szempillája, hiába kenegeti a spirállal, és főzni is csak a paprikás krumplit tudja úgy, ahogy a fiú szereti. Bő, csípős lére engedi, és galuskát szaggat bele. Mosolygott, amíg áthaladt a zebrán, csak az éles, elnyújtott dudaszóra rebbent meg. Akkor vette észre, hogy piros a lámpa.
        Ha nem volt otthon éjszaka a fiú, rosszul aludt. Gyakran felébredt, és már hajnalban bekapcsolta a rádiót. Azon a hajnalon is. Az első hírből értesült, hogy éjszaka brutális kegyetlenséggel meggyilkoltak egy taxisofőrt, és a kirabolt autót a gyorsforgalmi út közelében találták meg. Ennek már öt éve.
        A Sanyi az más. A Sanyi sosem mondja neki, hogy szép, meg azt sem, hogy finom a főztje. Csak megeszi, arrébb löki a tálat, és kész. És kisfiút sem ígér neki, meg kislányt sem. Semmit nem ígér. A Sanyi magtalan. Ez akkor derült ki, amikor tíz napig kivizsgáláson volt a kórházban a gyomra miatt. Mert a Sanyinak sokat fáj a gyomra. Azt mondja, gyomorideg. Ott a kivizsgáláson megmondta a főorvos neki, hogy sosem lehet majd gyereke, mert ő valamilyen felteres. A papírra az van írva, hogy Klinefelter-szindróma. És a klinefelteresek terméketlen férfiak. – Akkor honnan a kurva életből lett a Mirtillke, he? – csapott öklével Sanyi az éjjeliszekrényre. A szalvétába csavart kanál, meg a villa leesett a földre. A főorvos egy pillanatig csak állt, nézte a szétgurult evőeszközöket, aztán sarkon fordult. Az ajtóból visszaszólt, hogy a gyomrára majd kap gyógyszert, és másnap hazamehet.
        Ezt ő már csak akkor tudta meg, amikor a Sanyi elvette. Tudta, hogy elvált emberrel köti össze az életét, az sem volt titok, hogy van egy kislánya az előző házasságból, csak éppen azt a felteres dolgot nem mondta neki a Sanyi.
        Folyik az esővíz a villamos párás ablakán. Csak foltokban látja a remíz mellett elhaladókat. Mindenki siet. Ő is sietősre fogja, miután leszáll a villamosról. Nincs ernyője, a házfalak tövében gyalogol. Kopog a cipője sarka, a vádlijára felcsapódik a sáros lé, még jó, hogy a vastag harisnya sötét, így nem látszik rajta az agyagszínű fröccsenés.
        A zárban belül a kulcs, de nincs ráfordítva, könnyen bejut, csak le kell nyomnia a kilincset. Felakasztja a kabátját, lerázza hajáról a vizet. Az apró cseppek feltapadnak a piszkosfehér falra, szürke pöttyökként virítanak még egy darabig, aztán egyre halványabbá váltan eltűnnek a fűrészporos tapéta rücskös felületén.
        Ahogy van, a sáros cipőjében és sállal a nyakában beáll a konyhába. Előveszi a nagy műanyag tálcát, ráborítja a zacskóból a krumplit meg a hagymát. Aztán feltesz egy lábosba vizet, jó lesz a galuskának. Mert van, hogy külön főz még egy kis nokedlit. Csak úgy, magának. Arra gondol, a Sanyi majd meghallja a motozást, és kijön. De ha nem, úgyis jó. A főzéshez nem kell társaság. Aztán megint a fiúra gondol. Amikor éjszakás volt, délután már várta. Kávét főzött, olyan erőset, kotyogósat, és ült a konyhaasztal mellett, amíg ő pucolta a krumplit. Néha benyúlt a szoknyája alá. Egyszer még a konyhaasztalra is rádöntötte. Csak annyi ideje maradt, hogy lekapja a lábost a gázról, de eloltani már nem tudta, majdnem leégett a haja. Feküdt a konyhaasztalon, érezte, hogy süti a fejbőrét a gázláng. A zsúfolt konyhában mindennek ki van centizve a helye. A fiú pedig nagyon jött.
        A Sanyi nem jön ki. Ő megtörli a kezét, nedves a megázott hagymahéjtól, és elindul a kisszoba felé. Sanyi ruhástól fekszik a díványon, bámulja a mennyezetet. Ő megkérdi, hogyhogy már itthon van, hiszen csak estére várta. Mire a Sanyi mondja, hogy esőben nem lehet betonozni. – És akkor most mi van? – kérdi ő. – Fizetett legalább? – ül le az ágy szélére. A férfi csak egy kis idő múlva válaszol: – Azt mondta, hogy majd… – Nem hallja a többit. Megint a fiúra gondol, meg arra, amit az öccse mondott, hogy lépjen le a Sanyitól, mert csak elkúrja az életét mellette. Mert ő mindent elkúr. A fiú életét is. Folyton ezen rágódik. Mert ha ő nem az újpesti remíz közelében lakik, hanem a Rózsadomb tetején, akkor azon az estén, öt évvel ezelőtt, az orgonabokros kertek alján húzta volna magához, és onnan nem ért volna oda abba az áruház melletti utcába a fuvarért. Akkor most valaki más sírna. – Most mit bőgsz? – mordul rá a Sanyi. – Azzal mész valamire? – Erre ő azt mondja, hogy még nyolc nap van ötödikéig, és ott vannak a számlák, és miből fog kaját vásárolni, az csak úgy lehet, ha elkölti azt a kis pénzt, amit ma fel akart adni. Legalább a villanyszámla be lenne fizetve. – Add azt a vacakot a nyakadból – kap a férfi a vékonyka aranylánc után, amelyen egy szív meg egy kis kulcs lóg – majd eladom. – Ő elrántja a fejét, megtörli kézfejével az orrát, feláll, és kifordul a szobából. Megy a konyha felé, és arra gondol, hogy igaza van az öccsének. Még ha tanulatlan is, de olykor fején találja a szöget, tényleg meg kell szabadulnia ettől a Sanyitól, mert csak elkúrja az életét mellette. Még hogy a láncot, motyogja, míg végigsimítja az apró medálokat.
        Zubog a forró víz a fazékban, párás a tenyérnyi ablak. Maga elé húzza a tálcát, szétválogatja a zöldségeket, tapogatja a krumplikat. Az egyik olyan, mint az a műanyag embrió, amelyik annak idején az iskola biológia szertárában a vese és a szem között hevert a polcon. Mindig megbámulta, beleálmodta a majdani sajátját. Egyszer még el is lopta, de néhány nap után visszacsempészte. Égette a tenyerét a parányi műember. Most úgy fogja azt a krumplit is, mint annak idején a meggörbült hátú, nagyfejű, tenyérnyi gumicsodát.
        A tompa élű krumplihámozó nem bír a vastag héjjal, a kiálló göcsörtökkel, a görbületeken megülő bibircsókokkal. Előveszi a kést. Elnézi, ahogy megvillan a penge. Sanyi csoszmotolását hallja a szobából kifelé, húzza a cipője talpát a linóleumon. – Emeld a lábad! Utálom, ha csoszogsz – szól hátra. – Pofa be, megyek, ahogy megyek – hallja a szörcsögő harákolást, majd kis idő múlva lezúdul a víz a vécén. A férfi visszacsoszog a szobába, és bevágja az ajtót maga mögött.
        A kés pengéje éles, könnyen szalad a sáros gumón. Arra gondol, hogy annak a lefittyedt ajkú, nyomorék vénembernek a magzata épp úgy forgolódik benne, mint most a két ujja közé csippentett héjdarabka végén fityegő farigcsált krumplibáb. Megtartaná a gyereket, de a miatt a rohadt felter-kór miatt lehetetlen. A Sanyi kinyírná. Egyedül meg nem tud megélni. A jövő hónapban bezárja az öregember a sütődét. Azt mondja, nem rentábilis. Dühödten metszi le a végtagbimbókat, határozott mozdulatokkal hántja le a meggörbült hátról a szemölcsös, itt-ott rothadásnak indult héjat. Beleváj az alatta meghúzódó barnuló foltokba, megforgatja a kés hegyét a kis kráterekben. Nem rentábilis, löki a tálcára a lecsupaszított krumplit. Hát mi a lófasz rentábilis manapság, kérdi magától, s még a szemöldökét is felrántja a gondolat. Talán a penge, morfondíroz, míg a kés fölé mered.
        Émelygés fogja el, és az ablakhoz lép. Szélesre tárja, mélyet szív a nyirkos, hűvös levegőből. A földszinti lakás ablakrácsára néhány napja sárga arcú, szmájlis luftballont kötött egy gyerek. Nézi amint veri az eső, és a hirtelen feltámadt szél hevesen rángatja a vékony zsinegen. Már csukná is be az ablakot, amikor az ázott spárgavég elengedi a vasrudat, és a léggömb imbolyogva elindul felfelé. Koppannak az esőcseppek a gumira, Szmájli bólogatva vigyorog. Ő várja, hogy a keskeny ablak elé érjen, akkor kihajol, és két tenyerébe fogva lassan behúzza. Magához öleli a keményre pumpált, idétlen fejet, puha ronggyal gyengéden szárazra törli, és hosszasan nézi a csibészesre kanyarított mosolyt. Amikor eláll az eső, megcsókolja két oldalról a kikericssárgára festett arcot, s míg lehunyja szemét, egy régi nyár illatát érzi, majd könnyed mozdulattal kireppenti az ablakszárnyak közül.
        Ő is száll vele, maga mögött hagyva az egész hagymaszagú, villanyszámlás világot, Sanyit a felteres kórságával, a főnök asszonyának pénz után kutakodó kövér ujjait, a horgászszéken lopott kurta pihenőket, a remíz halvány fényeit, és egy százszor elsiratott, régvolt szerelem emlékét.
        Szmájli foszlott végű spárgájába kapaszkodva közel jár a csillagokhoz. Élvezi a könnyű, angyalszárnyú lebegést, a mélysötét égbolt varázsát, a felhők ölelését. Az univerzum messzeségébe nem hallatszik fel a vénember izzadós lihegése, Sanyi örökös harákolása a vécében, a remíznél lassító villamos hangja, és ő odalent a konyhában, már nem hallja az ablakszárnyak neszezését a meg-meglóduló szélben, sem vére apró kuncogását, amint csuklójáról lusta cseppekben a ragacsos kőre cuppan.

További bejegyzések