Halálozás
„Anday Jánosné sz. Váradi Gizella hosszú szenvedés után 73 éves korában örök magányába csendesen és végérvényesen elvonult.
Szűk családi körben, december 14-én eltemette fia, János. Minden külön értesítés helyett.”
Temetés
Csak hárman voltunk jelen a temetésen: a feleségem, a kisfiam meg én. A pap elmondott egy rövid beszédet, a kántor elénekelte a szokásos két-három zsoltárt, és már indultunk is a sírhely felé. Feleségem kezében fehér rózsákból készített koszorú, fiam kezében egy szál fehér orgona, a kabátzsebemben pedig egy egy piros Peugeot játékautó.
A sírásók gyorsan végeztek az elhantolással, gyakorlott mozdulatokkal beszúrták a puha földbe a fakeresztet, levették sapkájukat és fejet hajtottak. Mialatt elhelyeztük gyászunk fehér virágait az apró földhalmon, kétszer is elolvastam: Anday Jánosné 1936–2009. Csak én tudtam, hogy az egész nem igaz, mert anyám – itt, e helyen csak Anday Jánosné – 1969-ben, 33 éves korában halt meg. Kivettem a piros játékautót a zsebemből, s egy pillanatig elnéztem, milyen apró a meglett férfikézben. Rátettem a fehér virágokra. Még akkor is láttam közös magányunk örök jelképét, amikor a kis út végére érve hátrafordultam és búcsúzóul visszanéztem.
A lassan eleredő ónos eső úgy folyt végig arcomon, ahogy a könnyeim hajdan. Gyerekkorom sós és tiszta könnyei. A férfikönnyeknek más ízük van. De ez alkalommal nem éreztem: lemosták az egyre sűrűbben hulló esőcseppek.
Emlékezés
Akkor már két éve csak mi ketten laktuk anyámmal az egyszerűen berendezett, óbudai ház kétszobás lakását. Négyéves voltam, amikor apámat jó munkájáért háromnapos bécsi kirándulással jutalmazta meg a vállalat. Anyám földöntúli boldogságban úszott, s képzeletében megannyi ábránd keringett a megközelíthetetlen, vaskerítéssel lezárt határ túlsó oldalán lévő világról. Repkedett apám körül, miközben rakosgatta a ruháit a táskába, simogatta apám borostás arcát, és többször elismételte, mindent vegyen szemügyre alaposan, és készítsen minél több fényképet. És csomagolt neki szendvicseket, még kolbászt is tett a táskába, hogy ne kelljen sokat költenie, és kérte, spóroljon a kevéske napidíjból, mert közeleg Janika, vagyis az én születésnapom, és milyen jó lenne, ha a gyerek megkaphatná azt a kis piros autót, amire úgy vágyik.
Együtt kísértük ki anyámmal vasárnap reggel a gyárhoz, ahol már várta őket a vajszínű Ikarus. Apám felkapott, nagyot cuppantott az arcomra, anyámat hosszan és szorosan magához ölelte. Zsebkendővel integettünk, amikor elindultak. A kipufogógáz kék füstje beborította az utca végét, nem láttunk semmit, csak a motor hangját hallottuk, ahogy bőgve bekanyarodtak a második saroknál. De még akkor is integettünk, és én belekiabáltam a kék füstfelhőbe, hogy „Apaaa!”
Kedd este ismét kimentünk a gyár elé anyámmal. Vártuk az autóbuszt. A szívem a torkomban dobogott, anyám izgatottan tekintgetett az utca végi kanyar felé. Amikor végre befutottak, le sem vettük a szemünket a busz sziszegve kinyíló ajtajáról. De nem Apa, hanem a párttitkár csörtetett le elsőként, és lángvörös fejjel anyám elé ugrott:
– Az Anday elvtárs nem jött vissza – ordította. – Két órán keresztül vártuk a megbeszélt találkozóhelyen! Maga tudta, hogy le fog lépni! Igaz?
A többire nem emlékszem, csak arra, hogy anyámat leültették egy padra, ijedt arccal legyezgették, meg talán valami pálinkafélével itatták. Aztán mindenki ment a dolgára, én meg ott üldögéltem a padon anyám mellett, aki csak nézett maga elé üveges tekintettel és folyamatosan azt motyogta:
– Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz!
Nem tudom, hogyan értünk haza. Anyámat alig vitte a lába, néha meg-megrogyott és ilyenkor olyan súllyal dőlt nekem, hogy majdnem elestem.
Három nap alatt megőszült. Az arca áttetszővé vált, szeme köré finom pókhálót rajzoltak az apró, kék hajszálerek. Éveken át nagyon sok éjszaka hallottam, ahogy vinnyogva sír, mint valami éhes állat a téli erdők mindent elnyelő magányában. Ilyenkor a fejemre húztam a paplant, de még így is bekúszott a fülembe sokszor virradatig tartó zokogása.
Lakásunk többé már nem volt otthonnak nevezhető. Magány szivárgott be minden ajtórésen és ablaknyíláson, és kitöltött minden rendelkezésre álló teret. Magányt leheltek a lassan sárgára kopott falaink, de a legrosszabb az volt, amikor a vasárnapi ebédhez anyám három személynek terített a virágos abroszon. Szótlanul ettünk, én mindvégig magam elé nézve, hogy ne kelljen látnom azt az üres tányért. Ebéd után anyám mindhárom terítéket leszedte és el is mosta.
Kevéske pénzen éltünk, a vaskályhában alig égett az olcsó tüzelő, és a kemény téli hónapokban néha jégvirágos lett reggelre az ablak. Olyankor vékonyka ujjaimmal három nagy ákombákom betűt dörzsöltem a hideg üvegre: APA. Anyám szótlanul nézte a jégbe kapart gyermekvágyat. És éjszaka megint hallottam a párnába fojtott zokogást, a nyüszítést, azután hajnal felé a megadás apró hüppögéseit.
Egyik alkalommal anyám megállt mögöttem, majd elkezdte lehelni a befagyott ablaktáblát. Lekaparta az utolsó két betűt, és helyette azt írta oda: „UTÓ”. Így lett „APÁ”-ból „AUTÓ”. Ez a szó újra előhívta bennem azt a sosem feledett estét, amikor a gyár előtt várjuk apát és a szívem úgy ver, amint bekanyarodik a busz az utca sarkán, hogy egészen beleremegek. De a reményt is felcsillantotta bennem, hogy hátha anyám tud valamit, és így akarja értésemre hozni, hogy apa mégiscsak hazajön.
Másnap reggel az ágyam mellett ott állt egy piros játékautó. Sosem tudtam meg, honnan teremtette elő. Éppen ilyenre vágytam. A kis piros Peugeot mindkettőnk számára azt az embert jelentette, akit szerettünk, a magunkénak gondoltuk, és aki sosem volt a mienk. Mi mégis visszavártuk. De soha többé nem hallottunk róla.
Hazafelé
Autóm, egy piros Peugeot várt minket a temető bejáratánál. Ázottan, szó nélkül beültünk. Párás volt minden ablak, nem láttam ki. Elindítottam a fűtést. A fiam melletti ablakon nagy, girbegurba betűkkel egy szót olvastam ki: APA.
Ahogy melegedett az utastér levegője, az ablakra írt három betű lassan elhalványodott, majd végleg eltűnt, éppúgy, mint anyámmal közös magányba zárt szomorú gyermekkorom fájdalmas emléke.
Felnőtt lettem.
