Polgár Vera: Lizi

A legyet utálja mindenki. Szemtelen, zavaró és mindenféle kórságot terjeszt. Egy részük az asztallapon szétkenődve végzi, ha már kellően elbódult, vagy elmázolódik az ablaküvegen.
Az intelligensebbeknek elég egy kézmozdulat, és továbbrebbennek, a kitartóbb kellemetlenkedőket ronggyal, újságpapírral hessentik el maguktól az emberek, a pusztán kíváncsiskodók pedig csak tesznek egy kört a szobában, aztán úgy, ahogy érkeztek, egyszerűen kirepülnek a nyitott ablakon. Némelyik megpihen egy kis időre a képkereten vagy a szék karfáján, esetleg komótosan végigsétál a hamutál peremén, aztán megtapogatja a tányér szélére dermedt pörköltmaradékot, majd jóllakottan összedörgöli első pár lábait, és elbóbiskol egy szaftos kenyérdarabkán.
De október végére valahogy mégis eltűnik valamennyi, és amelyek a következő évben megérkeznek, azok egy új generáció frissröptű, tapasztalatlan egyedei.
Az én legyem érkezésének körülményeiről nincs dokumentum. Lehet, hogy csak itt felejtődött egy langyos szeptembervégi délutánon, vagy behúzódott a hirtelen beszökő esős, hűvös októberi végi nappalok elől. Mindegy is. Itt volt. Megbújt valamelyik szoba sarkában vagy a könyvszekrény tetején, esetleg a karnison vagy a függöny ráncaiban. Ki tudja? Aztán, egy novemberi estén előjött, hogy bemutatkozzon.
Aprócska, kecses rovar volt, átlátszó, hegyes szárnyakkal, vékonyka lábakkal. Fürgén végig szaladt a monitoromon, aztán ráreppent a klaviatúra Q betűjére. Először én is ugyanúgy tettem, mint ahogy fentebb leírtam – az intelligensebbekre vonatkozó mozdulattal –, aztán rájöttem, hogy mindez felesleges, hiszen az ablak zárva, és ha már ennyi ideig meghúzta magát nálam, hát maradjon. Majd reggel, amikor szellőztetek, talán magától is távozik, gondoltam, de ha nem, kikergetem. Nem így történt. Este ismét előkavarodott valahonnan, finoman megzizzentette a levegőt maga körül, aztán letelepedett az íróasztalom átellenes végébe, és figyelt.
Általában késő éjszakáig dolgoztam. Akkoriban egyedül éltem, és az írás, mint kiút a rossz gondolatok örvényéből, mágnesként vonzott a klaviatúrához. Karaktereket szültem és temettem, érzelmi hullámvasúton reptettem a nőket, véres háborúkba zavartam a férfiakat, magzatokat vetéltem és újszülötteket dédelgettem, gyűlöltem és szenvedélyesen szerettem, bosszút álltam és megbocsátottam, kalandoztam és magányba burkolóztam, egyszóval éltem a magam-teremtette világban a magam-teremtette hőseim életét. Képzeletemen átszűrtem a démoni csábítás erejét, a megcsalatás fájdalmát, az újrakezdés reményteli boldogságát, a veszteségek lélekbe maró kínjait, a gyerekkor édes-keserű emlékeit, a szerelem misztériumát.
Asztalomon éjfél után már sorakoztak a teásbögrék és kávéscsészék. A légy ekkor éledezett. Sorra járta az üres vagy félig telt poharak peremét. Szakszerűen körbe lépegetett rajtuk, hosszan elidőzött a csészék alján megragadt, szétázott cukortörmelékek tetején, aztán a vállamra szállt. Egy ideig mozdulatlanul ültem, mintha attól rettegtem volna, hogy mocorgásommal elzavarom, de néhány perc múlva rá kellett jöjjek, hogy a kis rovart egyáltalán nem zavarja a vállam mozgása, ahogy kalapálom a betűket. Sőt, mintha élvezné a puha ringatózást. Kétszer-háromszor erőteljesen megráztam magam, olyankor elszállt a monitor felé, aztán eltűnt a látóteremből, de amint ismét dolgozni kezdtem, visszatelepedett a jobb vállamra.
Így ment ez napról napra. Egy hét után már megszoktam, hogy nem vagyok egyedül. Társammá szegődött, s mi több, első olvasóm is ő volt, Lizi. Ekkor már névvel rendelkező, önálló identitással bíró élőlényként tartottam számon, aki hátrahagyva undok házilégy mivoltát, esténként kötelességszerűen megjelent a dolgozószobámban. Neki olvastam fel készülő regényem egy-egy részletét, és neki szólt a gyakran felhorgadó bosszúságom is: Bazmeg, Lizi, ez nem jó! Ilyenkor még az öklömmel is rácsaptam az asztalra. Ekkor megrezzent, és villámgyorsan az ablaküvegre tapadt. Ott jól hallhatóan zizegett. Talán sírt, talán megfenyegetett, hogy elhagy, vagy talán kuncogott rajtam, fene tudja. Bennem pedig határozottan kikerekedett egy mondat: Még szerencse, hogy csukva az ablak.
Ez volt az a pillanat, amikor megéreztem, hogy Lizire szükségem van. Elmosolyodtam, és Murakami Haruki Férfiak nő nélkül című remek novellája jutott eszembe. Mert mint ahogy a férfiak jó része nő nélkül elveszetten bolyong a világban, úgy az írók is múzsa nélkül csupán áttetsző földi lények, a betűk tengerében fuldokló hajótöröttek. Márpedig én akkortájt a múzsa nélküli írók világában éltem, ahol másképp nő a fű, másképpen koppan a cipősarok az utca kövén, és a hajat is másképpen fújja a szél. A múzsa nélküli írók világa olyan, mintha vákuumban lebegnél, olyan mintha csak visszhangból kongana a fejedben minden szó, amit papírra vetsz, olyan mintha minden ablakod egy tűzfalra tekintene.
És abban a múzsa nélküli sivár dimenzióban számomra egyedül Lizi képviselte az ihletforrást éppen a maga diszkrét létezésével. Parányi jelenléte olyan volt, mint a tó tükrén úszó, áttetsző falevél, amely belesimul a végtelennek tűnő kékségbe, és együtt mozdul a fodrozódó víz borzongásával.
Senkinek nem mertem elmondani, miféle misztikus kapcsolatot alakítottam ki egy közönséges léggyel. Őrültnek néztek volna, és minden valószínűség szerint az is voltam. A magány átszínezte a valóságérzékelésem. Meggyőződéssel hittem, hogy Lizi szomorú, ha nem vagyok otthon, és gyakran sietősre fogtam a dolgaimat, hogy minél előbb hazaérjek. És valóban előfordult, hogy amíg az előszobában tébláboltam, Lizi a szobából száguldott felém, óriás köröket írt le a fejem felett, aztán behúzódott a konyhába, és egy elhagyott kenyérmorzsa tetején várakozott.
– Érted ezt? Egy légy! Egy közönséges házilégy! Egy Musca domestica! – Résnyire húzott szemmel néztem Olivér arcába, míg sziszegtem az esz-eket. Csaknem összeért az orrunk, de ez mit sem számított, Olivér gyerekkori jó barátom, lelki szemetesem és viszont. Mellesleg a legdögösebb pasi, akit ismerek.
Egy kávézóban ültünk, és a szokásos nyavalygásainkat analizáltuk.
– Egy légy a múzsád? – Olivér olyan hangosan röhögött rajtam, hogy a szomszéd asztalnál ülők odakapták a fejüket. Aztán hirtelen elhallgatott, és a szemembe nézett.
– Mondd, Sacika, mikor dugtál utoljára?
Meglepődésemben letüdőztem a cigarettát. Nem mintha sosem beszéltünk volna ilyenekről, de most úgy éreztem, hogy közös gyermekéveink aszexuális emlékei egy másik univerzumba települtek, és a nemiségre eddig fittyet hányó barátságunk valamiféle erotikus mintázatú matériává kezd formálódni.
– Mi-hi köze va-han ehen -nek Lizi-he-ez? – köhögtem Olivér képébe.
– Ha lenne egy pasid, nem lennél ilyen hülye – hallottam Olivér hangját a füstgomoly mögül.
– De nincs – feleltem tárgyilagosan, miközben emlékeimben felbukkantak mindazok, akikben egy-egy rövidke pillanatra az „igazi”-t véltem felfedezni, de aztán az idővel feltörő erőteljes láb-, vagy szájszag, esetleg a köröm alá befészkelődött aprócska koszadék szélsebesen eltántorított ettől a hiedelemtől. Nem beszélve a notórius hazudozókról, a mama-hotel melegéből kiruccanó baszógépekről, vagy a meleg vacsorára (lehetőleg nálam) vágyó, álmos tekintetű nárcisztikus puhányokról.
– Pedig lehetne. Jó nő vagy, ráadásul okos és…
– Ez a baj – vágtam közbe. – A férfiak nem tűrik maguk mellett az okos nőket.
– Azért vannak kivételek – mondta, és láttam, hogy elpirult, pedig Olivér nem egy pirulós fajta.
Egy rövidke pillanatra különös csend telepedett közénk. Mindketten belemélyedtünk a kapucsínóink maradványaiba. Én vadul kanalaztam a meglöttyent tejhabot, Olivér pedig lehúzta az utolsó kortyot, eltakarva a csészével a fél arcát.
Nagy hirtelen eltoltam magamtól a csészémet, és felkaptam a kabátom.
– Mennem kell – mondtam határozottan. – Még van egy csomó dolgom – tettem hozzá, magam sem tudom, miért.
– Etetni kell a múzsát? – gúnyolódott Olivér.
Nem válaszoltam. Mit lehet mondani erre? Már megbántam, hogy elmondtam neki a Lizis dolgot, ugyanakkor azt is tudtam, hogy ha lenne egy pasim, tényleg nem lennék ilyen hülye.
Vállamra akasztottam a táskám, és a szokásos búcsúpuszira Olivér felé hajoltam. Ő két kezébe fogta a fejem, és mélyen a szemembe nézett. Ilyet csak akkor szokott tenni, ha valamiért úgy érzi, hogy le kell csesznie ahhoz, hogy észhez térjek. De most nem szólt egy vak hangot sem. Én meg csak arra koncentráltam, nehogy lehunyjam a szemem, mert akkor tuti, hogy két másodpercen belül a száján találom a magamét. Olivér lassan közelített felém, míg végül a homlokomra tapasztott egy csókot.
– Légy jó – mondta, erős hangsúlyt helyezve az első szóra.
Megtántorodtam. Kabátom szélével mindkét kávéscsészét lesöpörtem a földre. Gyorsan elhúztam a színhelyről, de még az ajtóból visszanéztem. Olivér a cserépdarabokat szedegette az asztal alól.
Vigyorogva léptem ki az utcára. Hirtelen folyóssá lett az idő, megbillent a tér, és a cipőm talpa elemelkedett a körúti betontól. Akárcsak Lizi, én is áttetsző, puha szárnyakkal szálltam az autók, buszok, villamosok felett. Nem volt számomra tilos-piros jelzőlámpa, sem toporgás a megállóban vagy sietős átkelés a zebrán.
Könnyű voltam, szabad és láthatatlan. A Duna felett repkedtem, lenéztem az olajzöld, lustán hömpölygő folyóra, elvegyültem a sirályok között, és elérzékenyülve néztem az apró pontoknak tűnő, a vízparton imbolygó szerelmeseket.
Éreztem, visszatér belém az élet.
Nem tudom, mikor értem haza, csak arra emlékszem, hogy a fejem telis-tele volt friss, zsibongó gondolatokkal, már ujjaim alatt éreztem a klaviatúra billentyűit, hallottam a finom kattogást is, és tudtam, valami új kezdődik.
A szobában szélesre tártam az ablakot, és vártam, míg Lizi nekimerészkedik az éjszakának. Reméltem, talál egy másik, éppen múzsa nélküli művészembert, akinek tollán, ecsetjén, klaviatúráján vagy zongoráján meghúzza magát arra a kis időre, amennyi még múlékony légy-életéből hátra van.
Lizi egy darabig lustán szálldosott a meglebbenő függönyszárnyak között, aztán magába rántotta a sötétség.