Polgár Vera: Ligeti mulatságok

− Uram, tegnap itt maradt a szemüvege − szólalt meg a nő.
− Köszönöm, nagyon kedves − felelte a férfi, és elhelyezkedett a pad túlsó végén.
− Nem hiányzott? − kérdezte huncut mosollyal a nő, és lassan keresztbe tette a lábát.
− Az nem, csak maga − válaszolta a férfi, miközben maga elé nézett.
− De, hiszen nem is lát nélküle.
− Csak, amit nem akarok.
− És engem? − incselkedett tovább a nő.
− Magát nem kell látnom. Magát érezni kell. És én érzem minden pórusommal − felelte a férfi.
− Csak nem? Hiszen nem is ismer − replikázott tettetett haraggal a nő, és rekedtes hangon felnevetett.
− Dehogynem. Több mint negyven éve − hangzott a válasz.
− Hogy elment az idő! Emlékszik?
− Nagyjából − válaszolta a férfi.
− Papus! Most nem ez jön, hanem az, hogy „hát lehet azt elfelejteni?” – szólt rá feddőleg a nő.
− Úgy látszik, megöregedtem.
− Meg. Na, gyerünk! Majd holnap jobban megy.
Nehezen tápászkodtak fel a padról. Az asszony rátámaszkodott a botjára, a férfi feltette szódásüveg vastagságú szemüvegét, és egymásba karolva lassan elindultak a trolimegálló felé. Félúton lehettek, amikor megszólalt az asszony:
− De ugye, csak vicc volt?
− Micsoda? − kérdezte a férfi.
− Hogy elfelejtetted a szöveget, amit évek óta játszunk itt egymással a Ligetben.
− Hát lehet azt elfelejteni?
− Már megijedtem − motyogta maga elé az asszony.
− Mitől?
− Hogy tényleg megöregedtél.
Azzal szorosabbra húzta a fején a kendőt, és göcsörtös ujjaival lesöpört az öregember kabátjáról két száraz falevelet.