Polgár Vera: In memoriam

   Szerettem autózni. Nem tudom, mennyivel mehettünk, de éreztem a száguldás erejét, amely egész súlyommal az ölébe nyomott. Kezét a fejemen tartotta, de most más volt. Keményebb. Nem mozdultak az ujjai, hogy beleszántsanak bozontos fejem fésületlen tincseibe. De a szagát minden lélegzetvételemmel magamba szívtam. Aztán éreztem, hogy lassul a tempó, enged a tehetetlenségből eredő nyomás, és lassan megmarkol a nyakam tájékán.
     – Most! – hangzott fel elöl a férfi hangja.
     Nyílt a kocsi ajtaja és megcsapott a jeges novemberi szél. Pár másodpercig a súlytalanság bódulatában repültem a sötétben, aztán puffanva lezuhantam az autóút melletti árokba. Még éreztem a gerincemből kiinduló, agyvelőmig kúszó, hasító fájdalmat, azután már semmire nem emlékeztem. Nem tudom, mennyi idő telt el, amíg magamhoz tértem. Vaksötét volt, csak néha jött egy-egy autó. A reflektorok sárgásfehér fénye néhány pillanatig engem is megvilágított, majd a sötétség újra rám öntötte szurkos, ragacsos reménytelenségét. Az oldalamon feküdtem. Próbáltam mozdítani a lábam, de nem engedelmeskedett. Lebénultam. Valahol a közelemben lehetett a teniszlabdám. Hallottam a pattogását, majd gurulása surrogó hangját. Azt is utánam hajították. Rövid kutyalétem utolsó órájában csak a labda maradt mellettem.
     Később éreztem, hogy valami folyik belőlem és lecsurog félig nyitott szám szélén. Vér vagy nyál, mindegy. Nem éreztem az ízt, és lassan a szaglásomat is kezdtem elveszíteni. Pedig az emberszag jó. Szerettem, és szerettem az emberkéz érintését, az embert magát úgy, ahogy csak egy kutya tud szeretni. Génjeimbe kódoltan a feltétel nélküli bizalom és odatartozás örök kiszolgáltatottságra ítéltetett kutyahűségével.
   Emlékképek lebegtek felém rövid életem szűkre szabott véges univerzumából. Láttam anyám göndör szőrei közé bújva a tejtől duzzadó emlőket, éreztem testvéreim kölyökpihéinek egymást melengető, összesimuló puhaságát, az alomban zizegő, erdőszagot lehelő faforgács ölelését és a rózsaszín kutyanyelvek érdesen simogató, édes-meleg nyálillatát. Emlékeimben felvillant a kéz is, amely elszakított a langymeleg burokból, és többé már nem volt közöm hozzájuk. Az enyéimhez. Az emberé lettem.
     De nekem ott is jó volt, mert nekem mindenhol jó, csak legyek valahol valakié, hogy szolgálhassam őt – mivel mással nem tudom, hát magammal.
     Fájdalom hasított a nyakamba. Pont úgy, mint amikor először tették a durva örvet rám, és fulladozva a testi szabadság elvesztésének kínjaitól, idegen szagú cipők között rángattak a poros utcák aszfaltján, de megtanultam, hogy a városi ember mellett csak így élhetek. De jó volt így is, mert élni jó.
     Megkíséreltem kinyitni a szememet, de túlságosan nehezen ment. Így inkább lehunytam, és csak hallgattam az autók suhanását. Elképzeltem újra, hogy az utcán járok és marja szemem a kipufogókból odaköpött sűrű, fekete füstgomoly. Próbáltam felidézni közös sétáink örömteli pillanatait, de csupán a betonrengeteg égigérő házainak hosszú árnyéka úszott elém. Néha felvillantak a járda repedései, egy bágyadt pillanatig érezni véltem a járdaszélre dobált szétnyálazott csikkek gyomorforgató szagát, és láttam a megkeseredett emberi életek köpeteinek sárga habját is. Mert én lent jártam. Ott, ahol a kanálisok gyomrából felböfögő bűzfelhők tekeregve bekúsztak orrom legmélyebb járataiba, és sebesre kaparták. Talpam alatt reccsenve tört a jéghártya fedte tócsák fagyott vize, és éles késként hasított ujjaim közé a sózott utcakövek lapjára dermedt városi hó sűrű, szennyes leve. De mindez már csak volt, és tudtam, nem lesz soha többé. Pedig boldog voltam így is, mert az ember magányát megosztó, hűséges társ lehettem. Az övék. Legalábbis azt hittem, hozzájuk tartozom.
     Kis idő múlva már csak a zihálásomat hallottam. Ez emlékeztetett a hosszú órák magárahagyottságára az üres lakásban, ahol a saját lélegzésem üteme volt az egyetlen hang, amely a félálomban töltött napszakok süket csendjében valamiféle életet jelentett, ami már nem az enyém volt, hanem az ember által átszabott lét. És mégis, zsigereimben szétáradó boldog remegéssel olvadtam a lábtörlő durvára szőtt rostjaira, s az ajtórés alatt szívtam magamba közelgő léptükkel együtt érkező emberszagukat. Álmaimban egyre távolabbra sodródott a néhai farkasvér követelte szabadság végtelen kiterjedése, és helyébe kúszott a négy fal által alkotott háromdimenziós élettér. Faltól falig. De ez is jó volt.
     Szédültem és éreztem, zuhanok. Most már egyedül vagyok, ez az egyetlen út, amit nyakörv nélkül, a falak által húzott korlátok nélkül szabadon tehetek meg. Elindultam hát az úton, bízva abban, hogy nem lesz nehéz átjutnom az ismeretlen dimenzióba. Anyám érdes, meleg kutyanyelve még utoljára végigszántott a tarkómon és nedves orrával a halálba lökött.
***
     Kényelmesen vezettem, amikor megpillantottam az út szélén fekvő állatot. Megálltam és kiszálltam. Magam sem tudom miért, de kezembe vettem az orvosi táskámat. Odamentem, hogy lássam, tudok-e segíteni valamit. Fölé hajoltam. Üveges szemmel nézett a távoli erdők felé. Ínyét kissé felhúzta. Kilátszottak a fogai. Mosolygott…

További bejegyzések