Polgár Vera: HOLDÁRNYÉK

Novemberben hamar sötétedik, és a falu végén a lámpák csak imitt-amott égnek. Hat óra után olyan csend és feketeség ül az apró házak felett, mintha már öreg éjszaka lenne. Az ablakokból alig dereng fény, csak a kéményekből felszálló füst jelzi, hogy itt emberek élnek.
Talpa alatt ropogott a hó, és néha megcsúszott, amikor egy-egy kisebb felfagyásra lépett.
Sietve ment a gyéren világított, keskeny úton. Fázott a vékony kabátban, még jó, hogy a hátizsák rajta volt. Valamennyire az is melegítette. Hallotta, amint minden lépésnél megzörren benne a fém. Már messziről meglátta a fiút. Ott állt a gesztenyefa mellett, a lámpasor végén, ahogy megbeszélték. Intett neki, de az nem jelzett vissza. Másik irányba nézett. Az állomás felől várta, ahogy az iskolából jövet szokott érkezni, de a kiserdő irányából rövidebb az út. Az utolsó pár métert már csaknem futva tette meg.
− Késtél − mondta a fiú, amikor lihegve megállt előtte.
− Bocs − felelte a lány −, de meg kellett várnom, míg anyám elmegy munkába. Máskor már elindul hétkor, ha éjszakás, de ma még fél nyolckor is téblábolt a konyhában. Csak akkor tudtam bemenni a cuccért a fészerbe, amikor már kívül volt a kapun.
Fázósan topogott, miközben lehelgette ujjait. A fehér pára csaknem eltakarta az arcát.
− Miért nincs rajtad kesztyű? − dörrent rá a fiú.
− Nemtom… elfelejtettem a sietségben − ütögette zavartan egymáshoz a lábfejét.
− Mi van? − emelte fel ujjával a lány állát, és szúrósan a szemébe nézett. − Betojtál?
− Nem… csak… − motyogta, miközben egy kicsit hátrább lépett. Riadtan pislogott, míg betűrte haját a sapkája alá.
− Hoztad a drótot? − lépett mögé a srác, és kinyitotta a hátizsákot. Belenézett. − Ez jó lesz − tapogatta a hideg fémköteget. − Könnyen hajlik, és elég vastag is. Na, gyerünk!
Elindultak arra felé, amerről a lány érkezett. Elöl ment a fiú, a lány szorosan lépkedett a nyomában. Mint két sötét, hosszú árnyék, úgy araszoltak az út szélén, majd ráfordultak az erdei ösvényre. A fiú egy zseblámpával pásztázta a földet maga előtt. Valami titkos szövetség dermesztette őket egymáshoz, s egyszersmind a szó is jéggé fagyott bennük. Harangoztak. A csupasz faágak közé bekúszott a lassan elhalkuló kondulás, csakúgy, mint a telihold vékony felhőrétegen átszűrt fénye. A keskeny csapás havas derengéssel mutatta az irányt az erdőből kifelé, a göröngyös földútra.
− Láttál valakit az öreg háza körül? − állt meg a fiú, és hátra fordult. Tekintetével a lány szemét kereste, míg az arcába világított.
A lány megtorpant mögötte. Kézfejével megtörölte az orrát.
− Tök sötét volt, csak a kutya vonított a lánc végén − felelte hunyorogva. − Ilyenkor már a kocsmában van − tette hozzá.
A fiú összehúzta a szemöldökét, és egész közel hajolt a lányhoz.
− Biztos, hogy van lóvéja? − hangjában bizalmatlanság sejlett.
− Anyám pasija, a Gyula bácsi, azt beszéli, minden este fizet egy kört az ottaniaknak. Egyszer hallottam, amikor azt mondta, hogy milliomos.
− Az jó − dünnyögte a fiú. − Mert a semmiért nem csináljuk − gyújtotta meg a cigaretta végét, és nekilódult. − Na, szedd a lábad! − vetette hátra.
A fiú ütemesen lépkedett, a lány aprózva kerülgette a kisebb gödrökben megrekedt, kásás hólét. Igyekezett tartani a fiú által diktált tempót, hogy le ne maradjon a sötétben. Az ösvény végéről már látszott az útszéli lámpa mögött feketén gubbasztó, alacsony parasztház teteje, amikor megszólalt:
− És mi van, ha közben hazajön?
− Mit gondolsz, miért van a drót a hátizsákodban? − köpött oldalt a fiú, majd utánahajította a félig szívott dohányt. − Hurok, és kész! Mint a kutyát, ha sokat vinnyog.
− És utána? − hallatszott a riadalom a lány hangjában.
− Thaiföld, kisanyám!
− Az hol van?
− Messze.
A lány alig hallhatóan sóhajtott, miközben megrántotta vállán a vászontáska kantárját. Kaptatott a fiú után. Érezte, amint a nedvesség beszivárog a vékony talpú műbőr csizma apró repedésein. A keze lilára fagyott, hiába dugta a zsebébe. Elgémberedett ujjai alig engedelmeskedtek, amikor a kertajtóhoz érve lenyomta a rozsdás vaskilincset. A kutya ugatni kezdett. A fiú egy kődarabot hajított felé, majd lekapcsolta az elemlámpát. A loncsos korcs felnyüszített, aztán bekúszott a deszkaházba. Hallatszott, amint a láncot húzza maga után. Még vakkantott egyet-kettőt, aztán elhallgatott.
A letaposott hó nyomán haladtak a rozoga ház bejárata felé. A fiú a zseblámpával időnként apró fényfoltokat villantott maga elé. A lány fegyelmezetten követte. Csak a roppanó hó hangja jelezte, hogy valaki jár a kertben. Amikor majdnem az ajtóhoz értek, hátraszólt:
− Szedd elő a feszítővasat!
− Nem kell − suttogta a lány. − Láttam kisurranni a macskát. Otthon van! Menjünk innen! − tekintett hátra, a nyitva hagyott kertajtó felé.
− Beszari! − sziszegte a fiú a foga között, míg határozott mozdulattal belekotort a hátizsákba, és kezébe vette az éles, hegyes vasdarabot, majd lábával óvatosan belökte az ajtót.
A parányi előtérben alig volt valamivel melegebb, mint a kinti levegő. A résnyire nyílt ajtón jócskán befújt a szél. A hold fénye gyengén, de mégiscsak láttatni engedte a bútorok körvonalait, így nem kellett attól tartaniuk, hogy felbuknak valamiben. Néma csend volt a házban, csak a saját lélegzésük hallatszott. Néhány másodpercig hallgatóztak a sötétben, de neszezést nem hallottak sehonnan, csak egy vekker klattyogott kitartóan a közelükben. A fiú zseblámpájával körbepásztázta a konyha belsejét. A fehér fénykör végigsiklott a salétromos falon, a lekopott zománcú gáztűzhelyen, a félrehúzott láboson, majd megállt az asztalon, melyen az ebéd maradéka száradt egy mélytányér alján. Néhány szaftos tésztacsík lelógott a tányér széléről. A macska húzkodhatta ki onnan, kikerülve a borosüveget és a félig borral telt vizespoharat. A zsír az abroszra kenődött, egy darab kenyér a földön hevert.
− Menj a kamrába! − szólt keményen a fiú, és a lány kezébe nyomta a lapos elemlámpát. − Mind ott tartják ezek. A bödönben vagy a lekvárosüvegben. Addig én megnézem itt − nyúlt a zsebébe, és egy kisebb, ceruzaformájú zseblámpát húzott elő. Szájába vette a fémhenger végét, és nekilátott a konyhaszekrény átkutatásához. A feje mozgásával irányította a fényt maga előtt. Járt a keze. Lábosok között matatott, tányérokat, kanalakat zörgetett, gyűrt borítékok, számlakötegek fordultak meg ujjai alatt, konyharongy akadt a kezébe, és néhány húszforintos gurult le a ragacsos szekrény sarkáról. Nem érzékelte az idő múlását, csak akkor eszmélt, amikor a lány megállt mögötte. Megérezte a leheletét a tarkóján.
− Honnan tudtad? − bökte meg a fiú hátát.
Egy mázatlan cserépfazekat szorított magához. A fiú rávilágított az edényre, és elvigyorodott.
− Nagyanyám egy uborkásüvegben tartotta a pénzét a lekvárok között − felelte. − Mondtam, hogy ezek mindig ilyen helyekre dugdossák. Oltsd el a lámpát, és pucoljunk! − lökte be a kredenc fiókját.
Álltak egymással szemben a sötét konyhában. Az útszéli lámpa sárgás fénye beszűrődött az ablakon át, és körülrajzolta alakjukat. A lány mindkét karjával átfogva szorította magához az edényt. A fiú elindult, de a lány nem mozdult.
− Figyu! − fogta meg a fiú kabátjának szélét. − Benéztem a szobába is − súgta, és hangjában különös félelem vibrált. − Itthon van az öreg. Alszik. Legalábbis úgy tesz.
− A kurva életbe! − torpant meg a fiú. − A drótot! − nyúlt villámgyorsan a hátizsákba a huzalért, és már hajlította is.
A szoba felé lopakodtak. Az utcai lámpa oda is bevilágított valamelyest, és megnyújtotta az árnyakat. Megálltak az ajtóban. A férfi ruhástól feküdt a keskeny díványon. Fejét a fal felé fordította. A fiú megmarkolta a dróthurok végét, és lábujjhegyen közeledett az öregember felé. Tenyere izzadt a kötött kesztyű alatt. A lány összeszorított szemmel állt a sötétben. Ujjait szorosan rákulcsolta a mázatlan cserépfazékra, és a légzésére koncentrált. Valamilyen ősi, elemi ösztöntől vezérelten képzeletét egy képeslap által megálmodott, távoli világba repítette, és a belső figyelem kordonjai között szigorúan fogva tartotta. Kék tengert látott maga előtt, sárga homokfövenyt, égig érő luxusszállót és pálmafák zöldjét. Hallani akarta a sziklákhoz ütemesen hozzácsapódó hullámok monoton hangját is, hogy mantraként elnyelje az életért és a halálért küzdők zihálását a dróthurok szorításában, de csak a saját szívverésének üteme dobolt a fülében.
− Bazdmeg, ez nem lélegzik! − hangzott a szoba túlsó végéből.
Kinyitotta a szemét, és a fiú mellé osont. Összeért a karjuk, és a durva szövésű kabáton át is érezte a másik test remegését.
− Nézd meg az arcát! − kapcsolta fel a zseblámpáját a fiú, és oldalba lökte a lányt. − Te már láttál halottat.
A lánynak eszébe jutott a nagyapja, akit a szeme előtt gázolt el egy motorkerékpáros. Feküdt a forró aszfalton, a szája kissé elnyílt, és kétkedő tekintettel meredt felfelé, mintha maga is csodálná, ami vele történt. Vékony csíkban szivárgott a vér az orrából, és néhány perc alatt kis tócsává gyűlt a füle mögött a földön. Még napok múlva is ott volt a nyoma az úton, pedig alighogy elvitték, megeredt az eső.
A fiú a falra világított, míg ő az ágyhoz lépett és áthajolt az öreg válla felett. Árnyéka különös formájú, fekete foltként imbolygott a mozdulatlan test felett. Lassan lejjebb kúszott a lámpa fénye, így jól látszott az öregember élettelenül lelógó karja és a nadrágja körül elterülő sötét folt.
− Nyitva van a szeme és a szája, mint a tatának volt − motyogta. − Engedj! − lökte el maga mögül a fiút. − Hánynom kell!
Kirohant az előtérbe. Homlokát az ajtókerethez támasztotta, és mélyeket lélegzett. Gyöngyözött a homloka. A cserépedénybe kapaszkodott.
− Gyerünk! − állt meg a fiú mellette. − A levegőn jobban leszel.
Bedobta a drótot a hátizsákba, és kiemelt egy papírpénzt az edényből. Rávillantotta az elemlámpa fényét, majd a konyhaasztalra hajította.
− Kétezer. Ennyi elég lesz virágra − nézett a szoba felé, azzal kitolta a lányt maga előtt az ajtón.
A kutya csak akkor kezdett ugatni, amikor már becsapták maguk mögött a kerítés kapuját. Óvatosan kúszott elő. Vérzett a feje, és a lecseppenő apró, vörös pettyeket a nyakából lelógó vaslánc széles, rozsdaszín csíkká horzsolta a havon. Az erőtlen ugatás megadó vonításban folytatódott, majd az is elcsendesedett. A fiú egy újabb kődarabot emelt fel a földről, és a lámpát célozta meg vele. Az üvegdarabkák a csenevész bokrok tetejére hullottak, és ők ketten beleolvadtak a hirtelen rájuk boruló jeges sötétségbe.
A kiserdő felé vették az irányt, amerről érkeztek. Úgy, ahogy jöttek, most is a fiú ment elöl. A lány a kabátja alá rejtette a fazekat, míg el nem értek az építkezéshez. Átbújtak a szögesdrót kerítés alatt, és a törmelékeken keresztülbukdácsolva meghúzódtak egy téglarakás mögött. Egy darabig csak álltak, hátukat nekivetve a félig lebontott, egykori épület nyirkos falának, és kifejezéstelen tekintettel bámultak maguk elé.
A lány óvatos mozdulattal elővette kabátja alól a cserepet, leguggolt, és a pénzt kiszórta belőle a földre. A fiú a sitt közé hajította az üres edényt, aztán ő is lekuporodott, és felkattintotta az elemlámpát. Külön tették az ezreseket, és külön a kétezer forintosokat. Nagyobb címletű pénzt nem találtak. Néhány kétszázas itt-ott előcsúszott a papírok közül. Kétszer is átszámolták.
− Ötvenötezer − mondta a lány, amikor az utolsó ezrest is a többi közé simította. − Meg nyolcszáz forint − tartott a tenyerén négy darab fémpénzt.
Néhány percig csak nézték a bankjegyeket, aztán a fiú mozdult meg elsőként.
− Tedd el! − tolta el a lány kezét maga felől. − Meg még ezt is! − azzal belemarkolt, és kezébe nyomott egy csomó összegyűrt, sáros papírpénzt. A többit zsebre vágta. − Gyerünk! − rúgott bele egy kődarabba. − Nagy mákja van az öregnek! − sercintette a gyufát, és a cigaretta fölé hajolt. Mélyen leszívta az első slukkot. − Bazdmeg, ebből nem jutunk sehova! − dohogott keserűen. − Milliomos… − fújta a füstöt maga elé. − Azok nem itt élnek.
A kerítés alatt átbújtak, vissza az útra. Hangtalanul mentek egymás mellett. A lány néha meg-megcsúszott, olyankor megkapaszkodott a fiú karjában.
− Holnap bemegyünk a városba. Veszel egy rendes csizmát meg egy melegebb kabátot. Este elviszlek vacsorázni, Vica. Iszunk pezsgőt, meg rendelünk előételt is.
A lány belekarolt a fiúba.
− Jó, hogy nem kellett megölnünk − szorította meg a karját, és hozzábújt.
− Ühüm − szívta meg a csikket a fiú.
Szállingózni kezdett a hó, és a hegyek felől jeges szél csapódott az arcukba. A lány megfordult, és hátát a szélnek vetve aprókat lépdelt hátrafelé. A fiú koravén arcát nézte. Egy idő után megszólalt:
− Az a Thaiföld vagy micsoda, tényleg olyan messze van?
A fiú elnézett a lány feje felett. Ádámcsutkája le s fel mozgott vékony nyakának bőre alatt.
− Igen − felelte. − Nagyon messze.