Viola először megijedt, amikor észrevette, hogy magában beszél a lakásban. Később lassan megszokta. Amióta Iván meghalt és nincs kivel megosztania a gondolatait, csak úgy kiszaladnak a száján a szavak. Ma már meg sem lepődik azon, hogy amikor férje egykori dolgozószobájába belép, még köszön is az asztalkán álló fényképnek. Miért is lepődne meg? Nincs ebben semmi különös. Iván itt él vele, néha tapinthatóan érzi a jelenlétét. Olyankor hirtelen felkapja a fejét, mintha egy elsuhanó árny után tekintene, azután csak elmosolyodik, és visszatér a csendbe.
– Mondhatom, jól itt hagytál – szólt ezen a reggelen is az ezüstkeretben mosolygó férfihoz, miközben letörölte a port az asztalkáról.
Mindennap friss vizet tesz a fénykép mellett álló kis vázába, így akár egy hétig is eltartanak a virágok. Nyolc éve cserélgeti a vizet.
– Ki hitte volna – folytatta hangosan a gondolatsort –, hogy te mész el előbb, aki orvost csak akkor láttál, ha engem kellett vinned.
Iván rendületlen mosollyal szemlélte az üveglapok közé szorított fotópapírról az asszony apró mozdulatait, ahogy újra összerakja az íróasztalon a könyveit és gondosan áttörölgeti a félbehagyott kézirat keménykötésű, már sárguló papírdossziéját.
A hirtelen halált követő temetés után Viola viszonylag hamar megszabadult férje személyes ruhadarabjaitól, de a dolgozószobát érintetlenül hagyta. Még nyolc év elteltével is érezte a pipafüst illatát, ha belépett a keskeny szobába; az íróasztal közelében határozottan megült az a semmihez sem fogható, keserédes férfiillat, amely Ivánt mindig körüllengte. Ebbe az illatba lett szerelmes harminc évvel ezelőtt, ezt az illatot őrizte bőre minden pórusában évtizedeken át, és ez kísértette még ma is, valahányszor csak belépett ebbe a már-már szentéllyé avatott lakrészbe. Valóságos kis házioltárt készített, és esténként néhány percre odaült a fénykép elé, elmesélte, hogy telt a napja, ami általában kimerült a számlák feladásának, a vásárlás vagy a főzés körüli mondvacsinált bonyodalmak részletes taglalásában. Megsimogatta a fényképet, Iván rendületlenül mosolygott, és Viola halványan visszamosolygott rá. Ebben a csendes harmóniában éltek együtt, csakúgy, mint annyi éven át, amikor még Iván testet öltött valóság volt.
Az íróasztalon, az írógép helyén megkopott a politúr. Viola egy hímzett terítővel takarta el a téglalap alakú foltot, ezzel a szoba különös és egyben anakronisztikus jelleget kapott. Lassan három hónapja már annak, hogy a táskaírógép lekerült az asztalról és a szekrényben kapott helyet. Viola úgy döntött, hogy megkísérli kibontani magát a markáns tárgyi emlékek rabságából, és úgy vélte, ennek első és talán leghelyesebb mozzanata, ha az író dolgozószobájának meghatározó elemétől, Iván munkaeszközétől válik meg. Egyelőre csak lekerül eddigi helyéről, talán egyszer maga az íróasztal is új gazdára lel, a többi apróságnak pedig elszórtan akad hely a lakás többi részében. Nyolc év kellett, hogy eljusson idáig. Gondolatban már többször is nekikészülődött, de a megvalósítás küszöbén mindig olyan élesen mart belé a fájdalom, hogy mégsem mozdított el semmit. A tárgyak belevésték magukat a lelkébe, és érintésük eggyé vált Iván testével, hangjával, illatával. Iván pedig, halála után éppúgy, mint azelőtt, mozdíthatatlanul kitöltötte Viola egész életét.
***
Amióta nyugdíjba vonult, elfolyósodott az idő körülötte. Ráérősen ballagott hazafelé a közértből, megnézett minden kirakatot, és a levélszekrénybe dobált reklámújságokat az utolsó betűig elolvasta. Napilapokat nem vett, de egy héten egyszer vásárolt pár színes magazint, és azokkal elbíbelődött néhány napig. Végigolvasta a legapróbb cikkeket is, gyakran ismerősöket is felfedezett a képeken, de leginkább az apróhirdetések vonzották.
Mindig az eladó ingatlanok olvasásával kezdte. Képzeletében a felújított panelek vagy a minigarzonok éppolyan sejtelmes világot takartak, mint a nagyméretű polgári luxuslakások. Vajon miért, és kik akarnak megválni eddigi életterüktől? Miféle más életforma lehetőségét rejtő, új falak felé kacsintgatnak? Vajon melyikben élne ő szívesen? És a válasz: egyikben sem. Ő már csak itt tud létezni, ebben a kiüresedett fészekben, amit egykor Ivánnal együtt néztek ki maguknak, amelybe boldog várakozással és igen szerény bútorzattal költöztek be annak idején. Mert ő, Sárosi Iván író özvegye már csak ilyen. Ragaszkodó. Azután végigböngészte a különféle szolgáltatásokat kínáló hirdetéseket. Ugyanazzal az érdeklődéssel olvasta el a teljes körű fogászati ellátás beavatkozásainak tételes felsorolását, mint a mindennemű reparálást garanciával vállaló mosógépjavító hirdetését. De elolvasta a kisiskolások korrepetálási lehetőségének széles tárházát, továbbá a jósdában rejlő mágikus erők kihasználását, különös tekintettel a rontásokra és a szerelmi bájolásokra.
Mivel a járművek adásvételi kínálata ma valahogy nem érdekelte, azonnal átugrott a „Vegyes” rovatra. Az csak az igazi kincsesbánya! Kényelmesen hátradőlt, átadva magát az előtte álló verbális bazársor komótos böngészése nyújtotta felhőtlen szórakozásnak. A numizmatikusok és a hagyatékból származó régiségek felvásárlásáért a legmagasabb árat ígérő ócskás milliomosok keretbe foglalt hirdetései között meglapuló, szűkszavú két soron azonban már az elején megakadt a szeme. „Betűhibás táskaírógépet keresek. Csere is érdekel. Jelige: Erika. Levelet a kiadóba.” Sietősen végigszaladt a többi ajánlaton és vágylistán, de újra és újra visszatért a rövidre szabott apróhoz. Iván Erika típusú írógépének manapság már csak eszmei értéke van; vajon mit kaphat cserébe egy kopott, betűhibás, nyolc éve porosodó mechanikus masináért?
Vigyázva körbetépkedte a hirdetés szövegét, és a kis papírdarabkát az éjjeliszekrényére tette.
***
A postán hosszú sor állt, így volt ideje kétszer is átolvasni a levelet, mielőtt véglegesen leragasztotta volna. „Tisztelt Hirdető! Amennyiben érdekli egy Erika típusú táskaírógép, amelyen a „z” betű alsó vonala nem olvasható, hívjon fel az alábbi számon: 983–7211. Esti órákban. Tardos.”
Maga sem tudta, miért írta a lánykori vezetéknevét a levél végére. Talán szégyellte Iván előtt, hogy írói létének elválaszthatatlan attribútumától kíván ilyen módon megválni? Özvegy Sárosi Ivánné soha nem tenne ilyet – de a független, még hajadon Tardos Violát nem kötelezi az egész életen át tartó hűség. A keresztnevét pedig szándékosan nem tüntette fel. Talán mert úgy gondolta, hogy egy nőt könnyen becsapható prédának tekinthetnek az ismeretlen, alkalmi vásárlók – vagy csak egyszerűen el akart bújni egy szimpla, nemtelen név mögé?
Amikor a kis ablakhoz ért, egy pillanatra elbizonytalanodott, de a postáskisasszony egy határozott mozdulattal elvette a kezében tartott levelet, bélyeget nyomott rá, és ugyanazzal a lendülettel ráütötte a bélyegzőt.
Szédült az utcán, és a feje is megfájdult, mire hazaért. Zakatolt fejében a gondolat: „Mi ütött belém, hogy éppen most, és éppen az írógéptől akarok megválni?” Le kellett pihennie az ebédidőig.
Ebéd után bement Iván szobájába, és leült a fénykép elé. Nem szólt egy szót sem, csak nézte. Sóhajtott egyet, azután kinyitotta a szekrény ajtaját, és elővette a fekete műbőr tokba zárt írógépet. Puha ronggyal áttörölte, mielőtt felnyitotta. Iván – mint eddig is – rendületlenül mosolygott. Az írógépet rátette az íróasztalra, és ahogy egykor Iván, odaült elé. Ujjait végigsimította a billentyűkön, némelyiket lenyomkodta. A hengerre koppanó apró fémkalapácsok hangjában Iván gondolatai rejtőztek. Az alkotás folyamatában a hektikus kopogás a befűzött papírlapokon szavakká, mondatokká formálódott. Így születtek Iván írásai. Ebben a szobában, ezen az asztalon, ezen a gépen.
Viola gyöngéden végigtörölte a billentyűket, és elhúzta a táska belső oldalán levő zseb cipzárját. A zsebben egy boríték sarkát pillantotta meg. Kivette a lezárt borítékot, de érezte, hogy van még valami a selyembélés mögött. Még egyszer benyúlt. A kemény élű, vastagabb papír csaknem megvágta az ujjait. Felszisszenve visszarántotta a kezét, és egy újabb, óvatos mozdulattal kivette a zseb falához tapadó fényképet. A képen egy kellemes arcú, meleg mosolyú, középkorú nő nézett vele szembe. Viola sosem látta ezt az arcot. Megfordította a képet. A hátlapon elmaszatolódott, halvány rózsaszínű rúzsfolt alatt egy évszámot olvasott: 2001. Felállt, és kezében a képpel az ablakhoz ment, hogy jobban szemügyre vehesse. Megpróbált a háttérből következtetni arra, hogy vajon hol készülhetett a fénykép, de semmilyen arra utaló részletet nem talált, a képet csaknem egészében a nő arca töltötte ki. A mosolyráncok kedvesen futottak szét a szeme körül, de az arc egészére mégis kiült egyfajta gyengéd szomorúság.
Sokáig nézte a képet. Nem jött ki hang a torkán. A fénykép kiesett a kezéből. Viola nem hajolt le érte, hanem csak állt felette, és valahova a távoli múltba merengett. A borítékról megfeledkezett, csak jóval később jutott eszébe, hogy felbontsa. Mielőtt felszakította a leragasztott levelet, sokáig forgatta, de sem címzettet, sem feladót nem látott rajta. Beesteledett, mire mégis rávette magát, hogy felnyissa. Azonnal megismerte Iván írógépének derékbetört zé betűit.
„Azt gondoltam, hogy írásban könnyebb. Író vagyok, a szó a kenyerem, és most mégis elbújok a betűk mögé. Szeretlek. Boldogtalanságomban te jelented nekem az egyedüli boldogságot. Viola a maga bizonyosságával azonban az életem elidegeníthetetlen része, nélküle félember vagyok. Érted ezt? És mégis csak hozzád visz minden érzelmi utam, rólad szól minden sorom. Az életem csak veled teljes, de Viola nevét suttogom a nyakad apró pihéi közé. Nem tudok élni, ha nem vagy a közelemben, és meghalok ezerszer, ha Viola elvesztésére gondolok. Vadállattá válok, ha nem látlak két napig, de alig mozdul a lábam, ha indulófélben hozzád visszanézek és látom Violát, amint tenyerébe lehelt csókját felém repteti. Kívánlak, s szeretkezéseink közben őt ölelem magamhoz, és ha Violát szeretem, a te bőröd illatára vágyom. Így élek veled és vele a magam börtönében, a magam rabságában. Most már mindörökké.”
Itt abbamaradt a szöveg. Viola újra és újra elolvasta. A levél mellé tette a nő fényképét. Tekintete hol a képre, hol az írásra ugrott, végül visszatette mindkettőt a tok zsebébe. Kavarogtak benne a gondolatok, néha düh és keserű, tehetetlen indulat tört fel belőle, másszor a miértekre kereste a megválaszolhatatlan feleletet.
Este odaült Iván fényképe elé.
– Ma nem történt semmi különös – mondta. – A kedvencedet főztem. Azt a fajta gombalevest, amit édesanyádtól tanultam. Meg rakott krumplit. Délelőtt feladtam egy levelet a postán. Olyan sokan voltak, hogy már majdnem visszafordultam. De aztán mégis beálltam a sorba.
Elhallgatott. Levette az asztalról a képet, és a kezében fogva egészen közel hajolt Ivánhoz. Percekig nézett a szemébe, mintha várná, hogy megszólal és mond valamit. De Iván ezüstkeretbe foglalt mosolya nem változott. Nézték egymást. Azután Viola szokása szerint végigsimította a fényképen Iván arcát, és visszatette a kis asztalra.
– Holnap friss virágot kell hoznom – figyelmeztette magát hangosan, mielőtt eloltotta a villanyt.
***
Három nap telt el a levél feladása óta, amikor este megszólalt a telefon. Viola összerezzent.
– Ha négyet csöng, a következőnél felveszem – motyogta félhangosan. Mostanában különös jelentőséget tulajdonított a számoknak. Megszámolta a lépcsőfokokat, a bevásárlókocsikat az élelmiszerbolt előtt, fogadást kötött magával, hogy mire elszámol százig, megjön az autóbusz, és néha az utasokat is megszámolta, amikor felszállt. Az ötödik csengetéskor felemelte a telefonkagylót.
– Halló! – szólt bele.
– Jó estét kívánok, a hirdetésre jelentkezem. Az írógépre… Aktuális még? – érdeklődött egy női hang.
Viola néhány másodpercig habozott, azután mégiscsak válaszolt:
– Igen, még megvan.
– Mikor lehet megnézni, és hol?
Viola agyán egy pillanat alatt átsuhant a gondolat, hogy talán ez az a fondorlatos csel, amellyel a magányos asszonyokat tőrbe csalják, aztán a saját lakásukon megölik, kirabolják. „Na nem – döntötte el –, ide aztán senki nem jön körbenézni, aztán leadni a drótot a többieknek, aztán betörnek, aztán…”
– Holnap délután négykor a Szent István parkban leszek. Tudja, hol van az a park?
– Igen – felelte kissé csodálkozó hangon a nő.
– A park végében áll egy szobor. Úgy hívják, hogy Zsákhordó. Mellette van egy pad. Ott várom, ha megfelel.
– Rendben van – hangzott a felelet.
– Akkor holnap – mondta Viola, és letette a kagylót. Észre sem vette, hogy még csak el sem köszönt az ismeretlentől, gondolatban ugyanis már Ivánnál járt, s engesztelőn fonta karját nyaka köré.
***
Csak néhány száz méterre lakott a parktól, így gyalog sétált el a megbeszélt helyre. Már megbánta a randevút. Az utcán jutott eszébe, hogy kivegye a táska zsebéből a képet és a levelet. Bár az írógép nem volt túlságosan nehéz, mégis megizzadt, mire a padhoz ért. Éppen csak hogy leült, amikor megállt előtte a nő.
– Hajnal Ágnes – nyújtotta a kezét mosolyogva. – Én lennék a vevő.
Viola felnézett. Azonnal ráismert a fényképen lévő asszonyra. Alig változott, a haját ugyanúgy fésülte, mint amikor lefényképezték, és az apró ráncok ugyanúgy játszottak a szeme körül a kora őszi napsütésben, mint a képen.
– Tardos – mondta alig hallhatóan, amikor felállt és kezet fogott vele. Szédült, és úgy érezte, hogy nem tartja meg a lába. Mint egy zsák, úgy huppant vissza a padra. Ujjai nehezen engedelmeskedtek, ahogy akadozó mozdulattal kinyitotta a táska tetejét. Alig hallotta a nő hangját.
– De hiszen ez gyönyörű! – kiáltott fel az asszony, és karcsú ujjaival végigsimította a billentyűket. – És mondja, valóban hibás a zé betűje?
– Igen – felelte.
Az ismeretlen egy pillanatra elgondolkozott, majd megkérdezte:
– A magáé, vagy csak közvetítő?
Viola összeszedte minden erejét, hogy válaszoljon. Amikor megszólalt, a saját hangjától csaknem elakadt a lélegzete.
– Most már az enyém, ugyanis az előző lakó otthagyta a lakásban, ahova költöztem. Ő is kapta valakitől. Évekig őrizgettem, hiszen egy ilyen darabot nem lehet csak úgy kidobni… Még írogattam is rajta.
A hazugság görcsbe rántotta a gyomrát, ám a kíváncsisága mindennél erősebbnek bizonyult. Szinte lebegni kezdett füllentése langymeleg párájában.
– Persze ez ma már nem divat. A számítógép kényelmesebb, igaz? – kuncogta ravaszul. – Kinek kell manapság írógép? Pláne hibás…
– Tudja – mondta a nő, miközben le nem vette a kezét az írógépről, simogatta a hengert, a sárgás műanyagbillentyűket, a henger végén levő nagy csavart –, életem legszebb leveleit éppen egy ilyen írógépről írta nekem valaki. Valaki, akit sok éven át nagyon szerettem, és akinek az életében én csak a második lehettem. De nekem így is jó volt, mert ő így akarta.
A Tardos név és a fogai közül kiszivárgó valótlanság védőburkában Viola most még közelebb merészkedett.
– És maga? – kérdezte. – Maga hogy akarta?
– Az nem számít. Szeretett, és szerettem. Szüksége volt arra a másikra is, akihez törvény szerint tartozott. Úgy hiszem, őt szerette igazán, éppen azáltal, hogy engem szeretett. Én pedig feltétel nélkül szerettem, mert tudtam, hogy ha bármelyikünket el kell veszítenie, az számára az élete végét jelentené. De ezt maga nem értheti. Ahhoz ismernie kellett volna… – sóhajtotta Ágnes, és különös, réveteg mosoly indult el a szája szögletéből.
– És… – kérdezte óvatosan Viola – ismerte a feleségét annak az embernek?
– Nem. Nem láttam soha, de Iván – mert így hívták – nagyon sokat mesélt róla. Őszintén szerette, és láttam a szemében a gyötrődést. Úgy élt kettőnk között, mint egy kifeszített szárnyú lepke. Csak így volt teljes. Nekem pedig megszakadt érte a szívem, ha szenvedni láttam, de én sem bírtam nélküle. Többször is megpróbáltuk a magunk külön útját járni, de néhány hét után ismét csak egymás érintését kerestük.
Ágnes elhallgatott. Keze most is az írógépet simogatta, majd Viola felé fordult és megkérdezte:
– Mennyit kér érte?
– Semennyit – válaszolta Viola.
– Azt nem lehet – hökkent meg a nő.
– Azt írta, hogy csere is szóba jöhet – tette rá a kezét Viola Ágnes kezére, aki még mindig a gép billentyűit morzsolgatta.
– De hiszen nem adtam semmit – nézett rá az asszony tétován, és a táskája felé nyúlt.
– Dehogynem. A történetet – felelte Viola, miközben rácsukta a tokot az írógépre, és lassan felállt. – Szeretni fogja. Jó kis masina. Vigyázzon rá! Csak a zé betűjét kell megjavíttatni.
Fázósan húzta össze magán a kabátot és elindult. Tett néhány lépést, majd benyúlt a zsebébe. A levél és a fénykép sarka megint felsértette az ujját, de most nem rántotta vissza. Megfordult, és visszament a padhoz. Ágnes még ott ült, az írógépet az ölében tartva, és mosolygott.
– Ezt a táska zsebében találtam – adta át a fényképet. – Hozzá tartozik.
***
Fáradt volt, mire hazaért. Az előszobában kivette a levelet a kabátzsebéből és egyenesen Iván dolgozószobájába ment. A levelet a férfi fényképe mellé tette, és leült elé.
– Egyformán telnek a napjaim nélküled. Nem történt semmi különös. Már lehet kapni szőlőt. Vettem a piacon azt a fajtát, amit ilyenkor szoktunk enni. Othellót. Korán sötétedik. Még hat óra sincs, és lassan villanyt kell gyújtanom. Rossz egyedül. Hiányzol.
Iván mosolygott, és a vázában lévő friss török szegfű illata egy régi nyár emlékét kergette Viola emlékezetébe.
