Polgár Vera: Egy régi kép

     Anna már harmadik éjszaka virrasztott Apa mellett. Ült egy széken, és néha odahajtotta fejét az öregember párnájára, hallgatta a ziháló tüdő küzdelmét a kérlelhetetlennel. Néha pár percre elpilledt, ilyenkor pillangós rétekről álmodott, ahol együtt suhanták végig gyerekkora összes nyarát, és apja nyakában ülve a meg-meglebbenő szőke hajszálak szinte belecsókoltak a felettük úszó bárányfelhőkbe. Anya sudár alakja a diófa tövében ma is olyan élénken élt a képzeletében, hogy ha kinyújtaná a kezét, érezné tenyerének apró gyerekujjaival összekapaszkodó, csiklandós, kenyérillatú, meleg biztonságát. Aztán a hörgőkből felszakadó és bugyborékolva előtörő szörcsögős köhögés felriasztotta. Lassan felállt, megigazította gyűrött szoknyáját, és közelebb húzta a kis kézitáskát, amibe összekészítette a legfontosabbakat. Törülköző, pizsama, evőeszközök és egy megsárgult, repedezett fénykép, amelyről Anya tekintett vissza szelíden, mint egy őz. A kép alján, tintával írt zsinórírással: Örök szerelmed, Erzsike. Mosolygott. Éppen úgy, mint tíz évvel ezelőtt a kórházi ágyon, amikor elbúcsúzott tőle és azt mondta: „Ne féljetek, nem megyek el.” Másnap, amikor almakompótos befőttesüveggel a kezében óvatosan benyitott a kórterembe, már üres volt az ágya. Anna akkor lecsúszott az ajtó mellé a földre, és csak annyit tudott kinyögni: Hazudtál!
     És aztán keserves évek jöttek. Apa minden hétvégén már hajnalban elindult a temetőbe, és csak késő délután tért haza borgőzösen, ziláltan, véreres szemekkel, kigombolt kabátja, mint valami fekete rongydarab, lógott rajta. Lerogyott a konyhaszékre, és lábosból ette meg a délről megmaradt ebédet, amit Anna vitt neki minden második nap. Kanállal ette és hidegen. Bedobta a szennyes edényt a mosogatóba, a kenyérmorzsákat berugdosta az asztal alá, aztán csak bámult maga elé, amíg be nem esteledett. Akkor megnézte a híradót, bedőlt szellőzetlen ágyába, és fejére húzta a paplant. Keveset beszélt, nem költött magára semmit. Elszlömösödött. Anna volt az egyetlen, akire ha ránézett, halvány mosolyutánzat futott szét elgyötört arcán: „Olyan vagy, mint anyád, csak a szemeid nem olyan szépek.” Anna ilyenkor odahajolt hozzá és megcsókolta borostás arcát. „Mert azok a tieid” – mondta, és tovább takarított a lakásban.
     Aztán egyszer észrevette, hogy valami megváltozott. Apja hétvégi temetőjárásai megmaradtak, de mintha kevesebb lett volna a gyűrődés a kabátján, ritkult a mosatlan edény a konyhában és került egy-egy új ing vagy pulóver is a fekete, már-már kopottas kabát alá. Anna örült, de sosem kérdezett semmit, Apa pedig nem beszélt magáról. Néha még mosolygott is. Ilyenkor Anna újra azt a régi, erős és fiatal Apát látta, aki fél kézzel átkarolta Anya derekát, belefúrta fejét a hosszú, barna fürtökbe, valamit sutyorogtak is, aztán felkacagtak, és ő, kicsi lányként, kerek orrú, piros cipőben ott botladozott közöttük, nem értett semmit a nagyok dolgaiból, de annyit pontosan érzett, hogy ők hárman összetartoznak és boldogok. Akkor azt hitte, hogy ez örökké így marad.
     A tavalyi év volt az első anya halála óta, amikor Apa karácsony másnapján nem jött el Annáékhoz ebédre. Szenteste velük volt. Frissen vasalt ingben és fényesre suvickolt fekete cipőben állt a karácsonyfa előtt, kezében apró dobozzal. Amikor elhalkult a Mennyből az angyal utolsó sora, amit együtt énekeltek, Apa göcsörtös ujjaival megfogta Anna kezét és a kis dobozkát a tenyerébe tette. Anna sejtette, mi lehet benne, de amikor kinyitotta, mégiscsak elszorult a szíve: a sötétkék bársonydobozban Anya egyetlen ékszere, az esküvőre Apától kapott aranylánc feküdt összetekeredve, s rajta a kinyitható, szív alakú medál, amelyre cizellált betűvel rávésték: „E”. A medál belsejében Anya mosolygós portréja, fején apróvirágos koszorú, a fehér tüll a vállára omlik. Anna azóta ezt a láncot hordja a nyakában.
     Már messziről hallatszott a mentőautó szirénája, s amikor a sarkon befordult, lámpája baljósan villódzó fényekkel szórta tele a keskeny utca mindkét oldalát. Az éjszaka csendjében a házfalon végigsöpörtek a vijjogás dobhártyarepesztő hullámai, amit azok, akik felébredtek rá, még akkor is hallani véltek, amikor a mentőápolók már lekapcsolták és a hordággyal komótosan besétáltak a kitárt kertkapun. Az öregembert úgy kapták fel, mint egy könnyű bábot, betakargatták, majd elindultak vele. Anna szaladt utánuk, de előtte még gyorsan megigazította a gyűrött ágyneműt, felrázta a paplant és megfordította a halálszagú verítéktől átnedvesedett párnát. A párna alatt egy fényképet pillantott meg, félig becsúszva a matrac és az ágytámla közé. Ezt kikapta, bedobta a táskájába, és már fordította is a zárat az ajtón. Behuppant a mentőautóba Apa mellé és fogta az öreg kezét. A kórházban gyorsan ment minden, kitöltötte a szükséges papírokat, váltott néhány szót a felvételt végző ügyeletes orvossal. Mire mindennel végzett, hajnali három óra lett. Ekkor bement a kis kórterembe, ahol négy ágy volt ugyan, de csak kettőben feküdtek: az egyikben Apa, a másikban egy nyitott szájjal, ütemesen horkoló fiatalabb férfi. Apa karjába lassan csepegett a bekötött infúzió. Anna az ágy mellé húzott egy alacsony kis széket, és elnézte apját, akinek vonásai lassacskán megnyugodtak, zihálása elcsendesedett
     Hajnalodott, amikor hazaindult. Otthon, amikor kipakolta a táskáját, kezébe került a fénykép, amit a párna alatt talált. Kellemes arcú, tiszta tekintetű, ismeretlen, ötven év körüli nő ült egy padon egy dús lombú gesztenyefa alatt. Talán a Margitszigeten, de az is lehet, hogy valahol másutt készült a felvétel. Szép, barna őzikeszemei voltak, akárcsak Anyának. Lám, mégiscsak akadt apjának valaki, akivel megoszthatta gondjait, és talán az ágyát is, tűnődött el a gondolaton. Nem bánta, hiszen ez a világ rendje, nem élhet egyedül az ember, és egy férfi különösen rosszul tűri a magányt. Megfordította képet. Hátán ceruzával egy telefonszám, alatta egyetlen szó: Magda. Apja írását vélte felfedezni, kicsit tömzsi, alacsony betűi és jellegzetesen kanyarított g-je alapján.
     Délben forró húslevest vitt a kórházba. Kockás konyharuhába csavarta a befőttesüveget. Óvatosan nyitott be a kórterembe, éppen úgy, mint tíz éve, amikor Anyát látogatta naponta. Csepegett az infúzió, Apa aludt. Egyedül volt a kórteremben, a fiatal férfi a folyosón lévő asztalok egyikénél ült és evett. Apa éjjeliszekrényén érintetlenül állt a reggeli zsömle és a rég kihűlt tea. Anna megfogta apja kezét. A súlyát alig érezte, könnyű volt és száraz tapintású. Az öreg nem moccant. Nagyon mélyen aludt, vagy az is lehet, hogy valahol másutt járt már. Óvatosan felállt, és kiment a kórteremből a folyosó végébe. Előkotorta táskájából a fényképet, és felhívta az ismeretlen számot. Sokáig csengett a telefon. Már majdnem letette, amikor végre felvették és a női hang beleszólt. Anna egy pillanatig habozott, aztán kibökte, ki ő, és hogyan jutott a telefonszámhoz.
     – Arra gondoltam, ha meglátogatná… biztosan örömet okozna neki. Nagyon kérem… talán még nem késő.– az utolsó szavakat már szinte suttogta, mintha attól félne, hogy valaki meghallja.
     Szipogva ment vissza a kórterembe. Bár halkan csukta be az ajtót maga mögött, a kilincs kattanására Apa kinyitotta a szemét. Anna vigyázva felültette, és megpróbálta a meleg levest kanalanként belecsurgatni a szájába. A fele melléfolyt, de valamicskét sikerült megetetnie vele. Amikor a kockás konyharonggyal megtörölte a száját, Apa megszólalt:
     – Jó volt. Erzsikém tud főzni.
     Anna keze félúton megállt a levegőben, de aztán egy szót sem szólt. Olyan halk és erőtlen volt ez a pár szó, mint egy sóhajtás, és csak az hallotta, aki nagyon közel hajolt hozzá. És Anna nagyon közel hajolt Apához, megcsókolta a homlokát.
     – Délután jövök – mondta.
     Még a villamoson is érezte ajkán apja tűzforró homlokának égetését. Szakadó esőben érkezett vissza négy órakor. Apa aludt. Nagyon mélyen. Csend volt a kórteremben, csak az infúzió monoton csepegése jelezte az idő múlását. Leült a kis székre. Egész közel húzta az ágyhoz, és nézte Apát. Vajon hol járhat most? Mert valahol járhat, időnként nehézkesen felnyitja a szemét, és mintha szólni akarna, aztán újra belezuhan abba az álomba, amely befonja, elringatja és átemeli egy másik dimenzióba.
     Már egészen besötétedett, és csak az őrzőlámpa sejtelmes kék fénye világított, amikor lassan, tétován nyílt az ajtó. Karcsú, törékeny, riadt tekintetű asszony lépett be rajta. A félhomály körbefonta alakját. Kissé hunyorogva körülnézett, majd némi bizonytalankodás után megindult a betegágy felé. Anna felállt.
     – Köszönöm, hogy eljött – mondta halkan. – Azt hiszem, Apa már nagyon várta.
     A látogató félénken leült az ágy szélére. Anna látta, hogy apja felemeli a fejét, és bár a nyitva a szeme, üveges tekintettel bámul a semmibe. Anna a háta mögé gyűrte a párnát, hogy meg tudja támasztani magát. Akkor az asszony odanyújtotta neki mindkét kezét, és a férfi elfogadta. Forró és száraz, repedezett tenyerében szinte eltűntek Magda törékeny ujjai. Vagy egy fél perc is eltelhetett így, amikor az öreg újra lecsukta elnehezedett szemhéjait. Erőtlen megkönnyebbüléssel suttogta:
     – Tudtam, hogy nem mentél el, Erzsikém.
     És könnyű lebegéssel szállt egy nyári rét felett, karját egy sudár, barna, őzikeszemű asszony dereka köré fonva. Néha belecsókolt a tarkója mögött azokba a pihékbe, amelyek a tavaszi rét minden virágának illatát úgy viselték magukon, mint egy királyi palástot.
     – Ha kislány lesz, Annának fogjuk hívni…