Keresés
Close this search box.

Polgár Vera: Bogi vasárnapja

Már ébren volt, de még feküdt az ágyban, amikor meghallotta a telefon pittyegését. Kitapogatta a készüléket a párnája mellett. Hunyorogva olvasta az üzenetet: „Bocs, valami közbejött, ma nem megyek.”
Nem, én erre nem vagyok alkalmas, gondolta, erre keressenek mást. Én nem tudok a Bogi szemébe nézni és ezt megmondani neki. Megint. Megrémül a látványtól, ahogy majd a számat próbálom úgy beállítani, hogy normális artikulációval és mimikával tudjam kibuktatni rajta a szót: Apa.
Szorította a telefont, a plafont bámulta. Még most, három év után sem tudta megmagyarázni magának, mit ronthatott el, hogy az a férfi, akit Bogi Apának nevez, és aki hat évvel ezelőtt olyan szerelemmel adta magából neki azt a kislányt, hátat fordítson az eltervezett közös életüknek.
Hol repedt meg a burok, mikor keletkezett a rés, ahol befurakodhatott az erő, amely módszeresen rombolt az életterükben, amely nem tűrte az új felállást, a metszéspontok és a figyelemközpont átrendeződését, a felpuhult anyatestet. Hol és mikor buggyant meg a szenvedély, és lett belőle megsavanyodott, fáradt örömök kötelező kűrje, mikor dugta ki fejét a szörny a falak repedéséből, és okádott ki magából minden imát, sóhajt, ígéretet, minden közösen eltöltött időbe beleálmodott jövőképet, a kettenegyütt legyőzhetetlennek vélt erejét, mindazt, ami történhetett volna velük, ha együtt maradnak ők hárman. Tessék! – mutatott a szörny a hányadékra. És ő megriadva bámulta az összerágott, félig emésztett, bomlásnak indult házasságuk romjait. Még tett néhány erőtlen próbálkozást, de végül belátta, hogy csoda csak a mesékben létezik. És akkor megértette, hogy nincs más választás. A szörny mindent vitt.
Azt a férfit, akit Bogi kedvéért Apának kell neveznie, ő mások előtt következetesen a volt férjének titulál. És ebben a voltférj konstellációban benne van a közös múltról lepattant parányi életdarab, a megbonthatatlannak vélt egység felvillanó idilli képe. A voltférj kifejezés ugyan viszonylag hamar szervült a szókészletébe, de valahányszor kimondta, perzselte a nyelvét. Nem így tervezte az életét.
Ma már András nem jelent többet számára, mint havonta a bankszámláján megjelenő tartásdíj, és a megállapodott kéthetenként vasárnap reggel kilenckor megszólaló kapucsengő. Olyankor Bogit kézen fogva leballag az első emeletről, és a kapu előtt átadja a kislányt, akár egy szépen díszített ajándékcsomagot.
Eleinte elindulás előtt megfésülködött, kevés ajakpírt kent a szájára, parfümöt fújt a füle mögé, hogy amikor a voltférj megcsókolja az arcát két oldalról – mindezt Bogi miatt –, érezze, mit veszített el. De ahogy múlt az idő, egyre szükségtelenebbnek érezte az ilyesfajta olcsó hódítási törekvést. Hagyta kimúlni magából a férfihez fűződő érzelmeit, engedte, sodródjon el, bárhova, csak Bogi ne veszítse el az ő voltférjét, mert Boginak kell András, kell Apa.
Bár András életében kettéhasadt az idő, hiszen hét közben egy idegen férfi gyerekét fogja kézen, de éppen olyan figyelmesen körülnéz, mielőtt lelép a járdáról az úttestre, mint amikor Bogival sétál, olyankor nem fut át a már villogó zöldön, és éppen úgy bogarásszák ki együtt az utcanévtáblákon a betűket, mint Bogival: Tátra, Pannónia, Hollán Ernő. De vasárnaponként éppen úgy magyarázza Boginak is, mint annak a másik kislánynak, hogy miazatátrapannónia és miazahollánernő, ő mégis úgy gondolja, hogy a voltférjből Boginak jár a több.
Lassan kászálódott ki az ágyból, kényelmesen zuhanyozott, próbálta élvezni, hogy nem kell időre elkészülniük, de minduntalan előtolakodott fejében a kérdés, hogyan álljon a gyerek elé. Bogi már ki tudja számolni az ujjain, hogy hányat kell aludni csütörtöktől vasárnapig, mert különös módon mindig csütörtökön jön elő a kérdéssel, mikor jön Apa? És ő olyankor nyel egyet, mondja a számot, hányat kell aludni, és Bogi ujjaival mutatja a hármat vagy mindkét tenyerét kifeszítve a tízet. Ezen mindig kacarásznak. Tegnap este Bogi csak egy ujját emelte fel, és ő odakucorodott mellé, szorosan átölelve tartotta, amíg el nem aludt.
Belépett a gyerekszobába. A szekrényajtóra akasztott vállfán lógott a kislány új ruhája. Erre a vasárnapra tartogatták mindketten. Bogi éledező nőcis büszkeséggel Apának, ő a voltférjének valamiféle mélyről és távolról még feltörő daccal, haraggal.
A szekrényhez lépett. Óvatosan levette a vállfát az ajtóról. Puha mozdulattal akasztotta vissza a ruhát a szekrénybe. Érezte hátában a gyerek kutakodó tekintetét.
Meg kell mondanom, meg kell mondanom, most, most, most, zakatolt a fejében, míg rendezgette a kivasalt blúzokat. Befelé tekintett, a szekrény homályába, és úgy mondta a kabátoknak; „Apa ma nem jön, Bogika, de mi ketten majd elmegyünk a…” nem is hallotta a saját hadarását, annyira vert a szíve, míg babrált a ruhák között. „… és utána elmegyünk a cukrászdába, tudod, ahol a múltkor ettük azt a finom, habos sütit, és megnézzük a Mama kiscicáit a kertben, és… „ Kapkodta a levegőt, kapkodta a gondolatait innen-onnan, ahogy a megszáradt ruhaneműt szokta lekapkodni a szárítóról, csak úgy összevissza. Nem akarta hallani a gyerek szipogását, nem akart a szemébe nézni, és főleg, nem akart megint hazudni, hogy Apának sok a dolga, mert ugyan mi a frász dolga lehet vasárnap, amibe nem fér bele a Bogival eltöltött pár óra, nem, nem akarja megint kimenteni, mint már jónéhány alkalommal, mert úgyis mindegy, mit hazudik, a gyerek a maga védtelenségével így is úgy is vesztesként éli meg a helyzetet. Tudja ezt ő jól, hiszen pszichológus.
Amikor kifogyott belőle a szusz, lassan megfordult.
Nézte, ahogy a kislány ujjával apró szíveket rajzol a párás ablaküvegre, majd egy hirtelen mozdulattal letörli valamennyit, aztán csak bámul az ablakon kifelé.

Budapest, 2022. január.

További bejegyzések