Keresés
Close this search box.

Polgár Vera: Akarod?

− Akarod? − lépett elém, és mélyen a szemembe nézett. Tenyerét két oldalt a combjához szorítva a csípője felé húzta a szűkre szabott ruha alját. Tejfehér bőrén néhány apró szeplő virított. Tűzvörös sörénye félig eltakarta az arcát, csak a jobb szeme látszott. Kitartóan figyelt, miközben érzékien ringatta magát. Tudta, hogy erre gerjedek.
Megragadtam a haját, és a csuklómra tekertem. Közelebb rántottam magamhoz. Az orrunk csaknem összeért. Arcomon éreztem a leheletét. Izgató tejesmandula- és kókuszillata volt.
Kéjesen megnyalta a szája szélét, és a bal combját a térdem közé fúrta. Sosem hordott bugyit.
− Szuka! − sziszegtem a fogam között, és a falhoz löktem.
Felnyögött. Néhány hajszál a kezemben maradt. Lüktetett az ágyékom. A lakása kulcsát − melyet sosem használtam, hiszen csak olyankor mentem, amikor otthon volt − az asztalra hajítottam, felkaptam a zakómat, és kiléptem az ajtón. Odabentről nyüszítő sírást hallottam.
Szédültem, amikor leértem az utcára. Beültem az autóba, de nem bírtam elindulni. Megszólalt a mobilom.
− Miért? − üvöltötte. − Miért pont most?
− Mert nem akarom, hogy fájjon neki. Nem bír el több sebet.
− És eddig? − kiabálta sírósan. − Eddig nem jutott eszedbe?
− De igen − feleltem szinte magamnak. − Csak akkor nekem fájt jobban, és kellett valaki.
− Valaki? − Hallottam hangjában a döbbenetet. − Én csak egy valaki voltam? − erősített bele újra. − Egy pirula? Narkós cucc?
− Lehet − válaszoltam.
− Rohadt, szemét állat! − ordította a fülembe, és lecsapta a telefont.
Elindultam. Nem is figyeltem, merre visz az út. Így is hazataláltam. Oda, ahol a remény nap közben harcot vív a feladás húsevő ordasával. Oda, ahol csaknem egy éve egyedül alszom a hálószobában. Oda, ahol esténként a leghátsó szobába vonul, és kulcsra zárja az ajtót. Oda, ahol olyan sokszor hallom, amint éjjelente nyüszítve sír. Éppen úgy, mint az a másik. A vörös. Akihez miatta menekültem, s akit ma elhagytam érte.

Már a lépcsőházban éreztem az édes süteményillatot. Az előszoba ajtaja nyitva volt. Hangtalanul besurrantam, és megálltam mögötte a konyhában. Néztem az apró, szőke pihéket a tarkóján, és a vékony szálú, gyenge hajszálakat a fején. Belecsókoltam a nyakába. Vanília illata volt. Felsikoltott.
− Úristen! De megijesztettél! − tette szívére a kezét, amíg rámnézett, de azután gyorsan és szégyenlősen el is kapta a blúzáról, majd visszafordult. Tovább keverte a krémet.
Nem mozdultam a háta mögül. A hóna alatt előre nyúltam, és megfogtam a jobb mellét. Megrezzent, majd megdermedt. A fakanál kiesett a kezéből, és a sárga krém a cipőmre fröccsent.
− Akarod? − kérdeztem óvatosan.
Nem felelt. Szorosan a hátához tapadtam. A bal kezemmel a csípőjénél körbeöleltem. Feljebb akartam csúsztatni az ujjaim a derekáról, de megállított. Kigombolta blúzán a felső gombokat, és a konyharongyot begyűrte a bal oldali, hiányzó melle helyére. Azután leengedte a kezét, és várt. Éreztem testének minden csontját, gerince ívét, a csípőlapát kiálló peremét a vékony szoknya alatt. Rezgett fején az áttetsző, néhány centiméter hosszú, szőke hajpihe. Magamhoz szorítottam. Egész testében remegett. Hangtalanul sírt, csak néha emelte fel a kezét, hogy megtörölje a szemét.
− Te akarod? − suttogta.
Válaszul újra a tarkópihéi közé csókoltam.
− Várj! − mondta, és kibújt a kezeim közül. Eltűnt a szobában. Néhány másodperc múlva megállt a konyhaajtóban, fején egy hosszú, szőke parókával.
Amikor megtudta, hogy mi vár rá, csináltatott egy ugyanolyan frizurájú parókát, mint amilyet néhány hét alatt elhullatott. De nem viselte. Egy színes kendőt szorított a fejére, ha kiment az utcára. Első alkalommal a fülébe egy nagy fülbevalót akasztott. Vagányul nézett ki, csak a szeme volt csupa rémület.
− Ha már lúd, hát akkor legyen… − nézett a tükörbe. Aztán letépte magáról a fülbevalókat. Később néha feltette, amikor egy kicsit jobb kedve kerekedett, de a parókához nem nyúlt soha. Mint ahogy a mellpótló melltartóját sem vette fel, csak ha elment otthonról. Ki tudja, milyen elgondolásból fakadóan úgy vélte, hogy próbatételként mérettetett rá a kór. A megcsonkított testtel való együttélést pedig egyfajta vezeklésnek tekintette.
Most majdnem olyan volt, mint egy évvel ezelőtt. Bár a bőre halványabb lett, a szeme fénye is megtört, és a csípője keskenyebbé vált a súlyvesztés miatt, de a mellei… a konyharongy majdnem olyanra formázta a hiányzót, mint az eredeti. Csak egy kicsit lejjebb csúszott.
Lassan lépegetett hátrafelé a hálószoba irányába. Én követtem. Odabent megállt az ágy előtt.
Felvonta a kibújó szőrszálakból formálódó szemöldökét. Egy apró mosolyránc kúszott a szeme köré.
Közelebb léptem hozzá. A hosszú műhaj végét − magam sem tudom, miért − rá akartam tekerni a csuklómra. Megcsúszott a paróka, és ő suta mozdulattal a fejéhez kapott.
− Ezt ne! − mondta riadtan.
Elengedtem a hajat. Megigazította, és félénken rám tekintett.
− Biztos, hogy akarod? − kérdezte újra. Zavartan csavargatta blúzán a gombot.
Bólintottam. Egy másodpercig tétován állt, aztán benyúlt a szoknyája zsebébe. Kivette a színes kendőt, amelyet a fejére szokott tekerni. Elém lépett, és lassan bekötötte a szemem.
Hagytam. Az arcomon éreztem a leheletét. Forró volt és szagtalan. Amikor a szája az enyémhez ért, egy pillanatra felvillant előttem a vörös lobonc, a satuként fogva tartó két fehér comb, a fogak közül kígyóként kitekergő forró, csúszós nyelv. Azután szárnyára vett a vérem. Még éreztem, amint hűvös ujjaival kigombolja az ingem nyakát, majd a sliccemhez ér. Hallottam a zihálásomat, azután belezuhantam. Éreztem a bőre simaságát, és markomban feszült a melle. Amelyik megvolt. A másik oldalhoz nem érhettem. Hátraszorította a bal karom. A kendő alatt sötét volt, de alul nyílt egy parányi rés. Kitekinthettem volna, de nem akartam. Nyelvemen így is éreztem könnyeinek sós ízét. És éreztem, amikor teste megfeszült alattam. Hallottam a sikolyt. A vörösét. Ő néma maradt.
Azután engedett a karom szorításából, és óvatosan leoldotta a kendőt. Nem nyitottam ki a szemem. Feküdtem a hátamon, és összeszorított szemmel tapogattam magam mellett. Meg akartam fogni a kezét. Nem találtam. Csak egy gombóccá gyűrt konyharuha akadt a kezembe.
Összeszedtem magam, és átmentem a nappaliba. A fotelben ült. A szőke paróka a lábánál hevert a földön. Kezében egy névjegykártyát tartott. „Plasztikai sebész” − olvastam a név alatt.
− Mikor? − kérdeztem.
− Jövő héten − felelte. − És ha ez − borzolta meg fején a csutkaszerű frizurát − újra olyan hosszú lesz − nézett le a parókára −, mint régen, akkor vörösre festetem.
Nyeltem egyet.
− Akarod? − állt fel, és fürkészőn a szemembe nézett.
Felkaptam, és forogni kezdtem vele a szoba közepén. Most éreztem csak, milyen könnyű lett. Egy pillanatra behunytam a szemem. Láttam Linda vörös tincseit a távolba elúszni, s Helga egy hosszú út végéről szőkén lobogott felém.

További bejegyzések