November hetedike… Volt idő, amikor sokat jelentett. Ma már ugyanolyan nap, mint a többi. Gyerekkorában az apja azt mondta, nézd csak, fellobogózták a várost a születésnapodra. És ő egy darabig el is hitte ezt. Hogy csak neki, érte és miatta. Hahaha! A gyerekkor ellibbent már, a tortamáz szétfolyt az időben, és a vékonyka gyertyák lángja kormosra festette a múltat.
Akár ha tavasz lenne, gondolta, míg üldögélt a konyhában reggel, és várta, míg felforr a víz a teáskannában. Elvakította a szokatlanul erős napsütés, ahogy kinézett az ablakon. Az ég kéken feszült, éles árnyékok törtek meg a szemben levő ház falán. Nyár elején dél körül szokta ezt a képet látni, de most tél van, ilyenkor másként jár ez a különös napóra. Megbolondult az időjárás, fűzte tovább a gondolatait, de hiszen miért is ne, hiszen az egész világ bolond.
Hunyorogva nézett a szemközti ház irányába. Öten ültek a magas ház tetején. Csak a fejük látszott. Mozogtak a fekete madárfejek. Szarkák. Forgatták magukat a fényben. Hirtelen négy varjú csapódott melléjük. A szarkák megrebbentek, majd arrébb tipegtek, egészen a háztető pereméig. A varjak akkurátusan végig sétáltak a tetőn, aztán a szarkák mellé telepedtek. Nézegettek a nap felé ők is, aztán le, a ház előtt meghúzódó, tenyérnyi zöldre, míg borzolgatták tollaikat.
Szemét varjak, motyogta, mindent fölzabálnak a kisebbek elől. És a hangjuk… akár a repedt fazék. Kinyitotta az ablakot, és a konyharonggyal hessentett egyet a ház felé. A madarak észre sem vették. Becsapta az ablakot. Leült. Mérges volt a varjakra, az egész összetaknyolt világra és az egész összetaknyolt életére. Most először, dühös volt a november hetedikére is, azokra az egykori, vörösre festett ünnepélyekre, az intézményesített, lobogós, dobogós felvonulásokra, az elnyomottak torkából bugyogó szavak hamisságára, és arra, hogy éppen azon a napon kellett megszületnie. A francba!
Gyűrögette a konyharongyot, miközben csak bámult az ablakon kifelé. A gyerekeire gondolt. A lányára, aki Amerikában él, és ilyenkor még alszik, aztán a fiára, aki vidéken dolgozik, és csak egy-egy telefonra futja, esetleg hét végén nyitja rá az ajtót, ha az új asszony engedi. Keserű lett a szája íze.
És ekkor egy láthatatlan jelre, talán egy égi intésre, elkezdődött valami. Megszólaltak a harsonák: tádám, tádám. A két szélső varjú indított. Erőteljes elrugaszkodással a tízemeletes tetejéről belehasítottak a levegőbe. Vízszintesen szárnyaltak egy darabig, fej fej mellett, aztán kettéváltak, és belefúrták magukat a felettük ragyogó kékségbe. A szarkák csilingelve startoltak. Egy csokorban száguldottak a varjak után, aztán szétomlottak, mint valami ünnepélyes fehér-fekete virágcsokor, összevillantották szárnyhegyüket, hatalmas köríveket húztak a csucsorgó kémények felett, majd zuhantak lefelé, elhúztak a tetőn billegő két szürke varjú előtt. Azok rájuk kaptak, és utánuk vetették magukat.
Fel és le, egymás alatt és felett cikáztak a madarak, fürdették testüket abban a szokatlan, tavaszt idéző novemberi napfényben, amely régmúlt álmokat csal elő a szív legrejtetteb zugából.
Játszanak, gondolta ott az ablak melletti széken, és maga sem hitte, hogy még tud könnyezve gyönyörködni a madártesteket megrészegítő csalóka kikeletben, a pillanatnyi langyos széltől megmámorosodott légi pillangók táncában.
A teafőző éppen akkor kezdett sípolni, amikor megérkeztek a Duna felől a sirályok. Egy pillanatra elsötétült az égbolt a sivító rajtól, és a folyóból kiragadott vízcseppek, mint megannyi apró üvegszilánk, úgy peregtek le a madarak ezüstszínű tollairól. Hullott a gyémántpor az örvénylő madárseregből, szikrázott a levegő, és a sirályok vakmerő száguldással vetették magukat a szarkák és a varjak közé. Karnyújtásnyira repkedtek az ablak peremétől, olykor-olykor a szárnyukkal végigsimították az üveget, megvillantották fehér hasukat, kinyújtották vékony szürke lábaikat. Zsongott a tér a házak tövében guggoló apró kertek felett, tombolt a szárnyas szabadság, szürke, kék, fehér, fekete villámok karcolták a betonfalak közé rekedt tenyérnyi égboltot.
A teafőzőben elforrt az utolsó csepp víz is, kitartóan sziszegett a szelep, forrósodott a műanyagfogó, de ott az ablaknál, az, aki még a múlt században született egy régi november hetedikén, semmit nem hallott, nem érezte az égett bakelitszagot sem, mert jól tudta, mert megtapasztalta, ha valami rabul ejti az embert, akkor elveszíti kapcsolatát a külvilág zajaival, fényeivel, illataival, és csak a gyönyörnek él, a mámoros pillanatnak szenteli mindazt, ami még megmaradt belőle, amit még nem perzseltek el a gazdátlan nyarak, és amit még nem emésztett meg a magány sűrű leve. És tudta azt is, hogy az a pillanat, amelyet az ember átél, az utolsó darabjai valaminek, ami még valószínű.
Így ült az ablak előtt.
November hetedike volt, a születésnapja.
A madarak még egy utolsó kört tettek, aztán minden szárnycsapással egyre magasabbra és magasabbra fúrták magukat a levegőben, mígnem tádám, tádám, és az egész csapat egyszerre váltott irányt, majd elhúzott észak felé. Hirtelen mindennek vége lett.
Ült az ablak előtt, kezét ölébe ejtve. Valahonnan szúrós bakelitszag érkezett felé, és gyenge sistergést hallott közeledni. Elmosolyodott, aztán kuncogni kezdett.
Hallotta az apja hangját valahonnan a gyermekkor pókhálós bugyrából; téged ünnepel az egész ország.
Mekkora marhaság!
Budapest, 2019.november
És ő még hitte, amit az apja mondott kisgyerek korában: