B. számára olyan volt a part, mint egykor az anyja köténye; meleg és puha, ahova jól esett befúrni a gyerekfejet, ahol jutott hely a kenyérillat mellett a könnycseppeknek is, és ahol megnyugvást nyert valamennyi félelmetes gondolat.
Amióta elmentek a szülei, az évek úgy hajtogatódtak egymásra, mint a rongyossá olvasott könyvlapok. Az a kenyér illatú kötény már csak az emlékeiben élt tovább, és ha felnézett az égre, olykor látta a felhők szélén lobogni. Hallotta a mama kacarászását, az edények zörgését, aztán az apja dörmögése is elérkezett hozzá, meg néha az a másik hang is.
Olyankor felhúzta lábára a széttaposott cipőjét, magára kanyarította a kabátját, és elindult a partra. Ráérősen baktatott a földút mentén, kerülgette a bokrok szúrós ágait, és félre rugdosta a folyó által kivetett uszadékfa darabokat, elkorhadt gyökereket, a természet megunt lim-lomjait.
Azon a partszakaszon kevesen jártak, csak a kóborló kutyák túrták szét az eldobált sörösdobozokat, megrepedt üvegeket, abban a reményben, hátha akad valamiféle csontdarab vagy ehető húsféleség a hulladékok között. Amikor megpillantották a férfit a kanyarban, morogva eloldalogtak, így B. egy kidőlt fa törzsére ereszkedve beleolthatta magát a sápatag folyópart egyhangúságába. A kavicsos föveny engedékenyen simult a talpa alá, a hullámok szelíden öltögették magukat egymásba, hogy aztán egy-egy erősebb lökéssel a partra vetődjenek. A pillanatok percekké, a percek órákká szőtték össze magukat. A férfi ilyenkor úgy érezte, megérkezett valahova, ahol béke van, és elcsendesednek a háborgó gondolatok.
Abban az évben a tavaszi áradás néhány hétig távol tartotta a folyótól, csak a víz illatát vitte a szél, s akár egyfajta üzenetet, keringette a házak között. Bolondul motozott a kopasz faágak hézagaiban, bekúszott az ablak résein, be a rossz kabát alá, megbújt a keskeny út felett, amelyet vastagon elöntött a sár, és cuppogóssá tette a földet a cipőtalp alatt.
Március végét írták már, amikor B. ismét kimerészkedett a partra. Aprókat pislogott, bántotta szemét a folyóhátról visszapattanó napfény, a nedves kavicsokról felszökő ragyogás. A folyó szürkéje megfestette még a szembogarát is, ahogy megállt a víz mellett, és jó gazda módjára körbefuttatta tekintetét. Téli kábultságából lassan éledezett a táj. Eltűntek a hófoltok, és levonult az ár is akkorra, a gyenge napfényben megcsillantak a szemétkupacok között megrekedt, széthasadt üvegdarabkák, fémhuzalok, horpadt konzervdobozok, a rozsda által megkímélt csavarok és a ki tudja, honnan odasodródott fémkacatok. De akadt közöttük színes műanyagtál, nyűttpiros, festett faládikó, törött sámli és színehagyott, kilyukadt úszókarika is. Mind egy-egy apró jel, szilánkjai egy emberi életnek, néma tanúi egy valamikori boldogságnak vagy éppen ellenkezőleg; ismeretlenek boldogtalanságának széthullott cserepei.
B. nézte a méltóságuktól megfosztott, a funkciójukat elvesztett tárgyakat, cipője orrával meg-megbökdöste némelyiket, mintha csak az élet szikráját kereste volna a hulladékok között. Válaszul megpördült egy kicsorbult szélű pohár, vagy megmoccant egy hólyagos bőrű levéltárca, olykor megcsörrent egy rozsdás kulcscsomó is a szemét között, ám amikor a cipője egy kemény sárkupacba akadt, a férfi úgy érezte, igazi kincset talált.
Nehezen mozdult a tárgy, B. közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vegye, mit rejt a megkeményedett rög, majd a keze ügyébe akadt vasrúddal óvatosan kaparni kezdte a földet. Csakhamar kirajzolódott, aztán előbukkant, végül kifordult a talajból. Affene, morrantotta a férfi, amikor megpillantotta a szürke, ragacsos készüléket. Cébé hatvanhetes, motyogta. A talpa ugyan hiányzott, a belső szerkezet jórészét is kimosta a víz, ami bent rekedt, azt kavicsok és földgöröngyök agyagos gombóccá tapasztották, de a váz épségben maradt. Cébé hatvanhetes, mondta most már egyértelműen és jól hallhatóan, mikor alaposan megforgatta a régimódi telefonkészüléket.
B. telefonszerelőként kezdte a pályafutását, így érthető, hogy azonnal felismerte a több évtizeddel ezelőtt gyártott típust. Megmártotta a folyóban, aztán letörölgette a zsebkendőjével, és a kabátja alá rejtette.
Óvatosan surrant be a házba, mégsem tudta megkerülni az asszonyt, és már hallotta is a hangját, úszott utána, mint valamiféle lerázhatatlan tolakodó: Megint mi a fityfenét találtál odakint? Amit más kihajít, te azt mind begyűjtöd. Olyan a kamra, mint egy lomtár.
Három napig tartott, amíg kipucolta a régi készüléket. Gondosan letisztogatta a sáros műanyagot, a tárcsa alatti gombocskákat egyenként dörzsölgette, míg újra láthatóvá lettek alattuk a számok, kicserélt minden berozsdásodott csavart, végül olajos ronggyal fényesre törölgette a kagylót és a készülék testét, majd egy vékony furnérlemezzel befedte az alját. Amikor elkészült a munkával, minden oldalról alaposan szemügyre vette.
Enyhe nosztalgiával gondolt azokra az időkre, amikor az effajta telefonok valóságos kincset jelentettek a családokban. Szülei is nagy becsben tartották az övékét, igazi dísztárgyként foglalt helyet egy csipke terítővel fedett, kerek asztalkán, a nagyszobában. Néhány nap múlva B. becipelte a kamrában őrzött, egykori asztalkát, és egy régi bőrönd aljáról előkotorászta a horgolt terítőt is. Amikor a csipkével letakart asztalra ráhelyezte a készüléket, megszédült. Emlékezetében felvillant az a nyári nap, amelynek emléke egy életre szólóan beleégett, amely kitartóan neszez a gondolatai között, széthasítja az éjszaka csendjét, felzörgeti az álom békéjéből, és tudja jól, cipelni fogja haláláig.
¬¬ ***
Karcsi bácsi Anya testvére volt, elhízott, nagyhangú agglegény. Minden vasárnap nálunk ebédelt. Olyankor pörkölt volt és sok nokedli. Nem szerettem. Sem a pörköltöt, sem a Karcsi bácsit. Hiába mondta apám, hogy szeretni kell a rokont, annál is inkább, mert ha valami történne velük, Karcsi bácsihoz kerülök, ő a keresztapám. Talán azért is vert hevesebben a szívem, ha anyáék sokáig nem kerültek elő valahonnan, mert olyankor arra gondoltam, éppen most történik velük az a valami, és én másnaptól már a keresztapám fia leszek.
Karcsi bácsi vasárnaponként pontban tizenkettőkor telefonált, hogy máris indul, és Anya kezdheti szaggatni a nokedlit. Amikor megcsörrent a telefon, anyám a lisztes kezével intett, hogy emeljem fel a kagylót, köszönjek, és mondjam, hogy várjuk szeretettel Karcsi bácsit, aki fél óra múlva szuszogva megérkezett. Megcsipkedte az arcom két oldalát, barackot perdített a fejem búbjára, kezembe nyomott egy zacskó savanyú cukrot, és sáros cipőtalppal végiggyalogolt az előszobán, egyenesen be az ebédlőbe. Ott levetette magát a székre, aztán megcsapkodta a térdeit, ami azt jelentette, üljek az ölébe, mert lovagolni fogunk.
Nem szerettem lovagolni Karcsi bácsi ölében. Nyakamban éreztem a savanyú leheletét, és olykor fájt, ahogy megmarkolta a fenekem, nehogy lecsusszanjak egy-egy nagyobb ugratáskor. Örültem, amikor végre kinőttem a bárgyú óvodáskori önmagamból, és azzal egy időben a lovaglógyakorlatokat is magam mögött hagyhattam. A savanyú cukorka azonban megmaradt, mint vasárnapi ajándék, amelyért ezúttal Karcsi bácsi zsebében kellett kaparásznom. Anya és Apa döcögősen nevetgélt, amíg csaknem könyökig eltűnt a karom keresztapám mélyre szabott zsebeiben. Igyekeztem gyorsan túljutni ezen a rítuson, de néhányszor a bácsi tartogatott még meglepetést számomra, amelyet a másik zsebe mélyére rejtett. Üveggolyó, apró bicska, színes radírgumi bújt meg a selyembélés legmélyebb sarkában. Amíg motoszkáltam a redők között, Karcsi bácsi lehunyta a szemét, alig hallhatóan nyögdécselt, aztán megdicsért, milyen ügyes fiú vagyok.
Azon a nyáron lettem tizenkettő. Biciklit akartam, de elment a pénz a nagyanyám orvosaira. Drága dolog az egészség, kisfiam, sóhajtotta apám. Már nem érdekelt az üveggolyó, és ráuntam a zörgős papírba csomagolt, málnaízű cukorra is. Legtöbbször a déli harangszó előtt befaltam az ebédet, aztán a szomszéd fiúval nyakunkba vettük a kiserdőt, átvágtunk a töltésen, és a parton kószáltunk napnyugtáig. Mire hazaértem, Karcsi bácsi már eltávozott, de anyám mindig rám parancsolt, hívjam fel telefonon, köszönjem meg az édességet, az úgy illik. Elhadartam a mondókám, és gyorsan letettem a telefonkagylót. Vöröslött a fülem, úgy éreztem, arcom mellett motoz a szája, ahogy szörcsög a vonal túlsó végén.
Egy augusztusi délutánon ugyanezt a szörcsögő hangot hallottam, miután többször is megcsörrent a telefon, és én dermedten tartottam kezemben a kagylót. Apám és anyám a vasútállomásra mentek a nagyanyám elé. Riadtan tekintgettem az ablakon kifelé, mikor érkeznek vissza, de nem láttam senkit közeledni az úton. Jócskán besötétedett már, amikor a kutya egyszer csak ugatni kezdett. Rohantam az ablakhoz, de csak a kertajtót lengette a feltámadt szél. A bejárati ajtóhoz siettem, és ott a keresztapámba botlottam. Ajándékot hoztam neked, mondta, és betolt a szobába egy biciklit. Beleborzongtam a varázslatba. Megbabonázva álltam, pislogtam értetlenül, zsibogott a fejem, és a szívem dobbanása a halántékomon lüktetett. Aztán remegve végigsimítottam a hideg fémvázon, orromba felkúszott a nyereg műbőr illata. Fogdostam a pedált, húzkodtam a kormányt jobbra, balra, megszállottként próbálgattam a csengőt, nem tudtam betelni a hangjával, mozgattam a fék karját, ujjaim bedugtam a küllők közé, csodálattal tapogattam a láncot, megpörgettem a kereket. Láttam magam, amint szélvészként tekerek a folyóparton, amint a kiserdőben kerekezem a fák között, amint ráfordulok az iskola felé vezető útra. Forgott velem a nagyszoba, elbűvölt a varázs, rabul ejtett a hirtelen megvalósult álom, és csak távolról hallottam nyakam mögött a zsíros szuszogást, aztán hirtelen megéreztem Karcsi bácsi vastag ujjainak kutakodását az ingem alatt, a nadrágom korcánál, majd lejjebb. Először megdermedtem, aztán menekülni próbáltam, de vasmarokkal szorított magához, hátamon éreztem a nyálát csorogni, a combom tövénél járt a keze, szaggatta rólam a nadrágot, és éppen zihálva próbált maga alá gyűrni, amikor megérkeztek a szüleim.
Beléptek a szobába, és Apa szúrt. Karcsi bácsi felordított, aztán beterített a vérével. A többire nem emlékszem tisztán. Azt tudom, hogy mindkettőt elvitték. Karcsi bácsit a mentők, Apát a rendőrök. Én pedig hosszú hónapokig jártam Anyával mindenféle beszélgetésekre, kaptam orvosságot is, hogy könnyebben aludjak el esténként, és ne vizeljek magam alá.
Nem tudom, hány évet kaptak, csak azt, hogy apám büntetését harmadolták a jó magaviselete miatt. Boldogok voltunk, amikor hazajött, de ő nem volt már az, aki egykor. Zavarttá és gyanakvóvá vált. Sosem hagyott egyedül, hiába mondtam, hogy nagy vagyok már, és tudok magamra vigyázni. Gyakran éreztem, hogy követ az úton, mögöttem lopakodik, láttam elvegyülni a járókelők között, és láttam felbukkanni a villamos szerelvény másik kocsijában. Méregette, ki áll a közelemben.
Karcsi bácsit nem láttam többé. Meghalt a börtönben. Anyám valami titokzatos kórról beszélt, de apám szerint agyonverték a többiek. Hinni akarom, hogy így történt.
***
A folyó szelíd méltósággal várta a naplementét, a kutyák a bokrok mögé húzódtak, onnan lesték a férfit.
– Nesze! Nesze! – B. két lábbal ugrált a készüléken. Először a furnértalp vált le, aztán kettétört a kagyló, leesett a fényesre pucolt tárcsa, szanaszét pattantak a műanyag darabkák. – Nesze! – zihálta sírósan, amikor az utolsó szilánkot is bedöngölte a vízmosta talajba.
Aztán felnézett az égre. Vonultak a felhők. Szétfoszladoztak, majd ismét egymásba tolódtak, és haladtak rendületlenül. Amikor a szél megállt egy kis időre, olyankor a felhősor megakadt egy rövid pillanatra, mintha csak elbámészkodnának a víztükör felett, de aztán újra nagyot lódított rajtuk a magasban kavargó légörvény, és azok a szép, rojtos szélű fellegek igazodtak a rendhez, és nagy fehér gomolyagokban úsztak tovább, hogy majd a hegy fölé érve megmártsák magukat a vörösen izzó nap fényében.
(A novella A lét mámora c. kötetemből való)
