– Figyeljetek, tyúkeszűek! – rikkantotta egy nap a szemétdomb tetejéről a kakas.
A tyúkok mind odasereglettek köré és fejüket félrefordítva pislogtak felfelé.
– Mától kezdve nem kukorékolok hajnalban, hogy keljen fel a nap. Elég volt! Míg ti a másik oldalatokra fordultok és alusztok, én még pirkadat előtt felcaplatok ide, hogy a hangommal előcsalogassam a napot az éjszaka sötétjéből.
– Jaj, ne tedd ezt, Kakaska! Mi lesz velünk, ha nem kelted fel a napocskát? Örök sötétségben fogunk élni – sopánkodtak a tyúkeszű tyúkok, és a buta libák is kétségbeesetten gágogtak.
Egyedül Bodri kutya mosolygott a házikója mélyén.
– De bizony, így lesz – jelentette ki a kakas –, hacsak…
– Hacsak? – A tyúkok közelebb lépkedtek a szemétdombhoz és forgatták a fejüket jobbra-balra úgy pislogtak felfelé a kakasra, a libák pedig idegesen totyogtak a tyúkok mögött. – Hacsak? – kérdezték ők is izgatottan.
– Hacsak nem szolgáltatjátok be nekem az elétek szórt mag egy részét. Tíz szemet fejenként.
– Beszolgáltatjuk! – kántálták kórusban a tyúkok és a libák. – Csak ébresztgesd a napocskát továbbra is!
A kakas elégedetten reppent le a szemétdombról.
Akkor még nem sejtette senki, amit Bodri már kiszimatolt; kakasleves lesz ebédre.
Másnap reggel a tyúkok alig merték kivenni a fejüket a szárnyuk alól, mert a kakasleves híre beszökött a tyúkketrec rácsain, a maradék illata pedig még ott terjengett a tyúkudvar felett.
Aztán mégis nekibátorodtak, és kivették a fejüket a szárnyuk alól, sőt a szemüket is kinyitották.
Napfényes reggel köszöntötte a baromfiudvar lakóit.
Tanulság: a szemen szedett hazugság előbb-utóbb megy a levesbe.
