Volt egyszer egy iciri- piciri falu. Abban a faluban mindösszesen hárman éltek. Az apa, az anya és egy gyerek. Az apa volt a polgármester, az anya a képviselőtestület, a gyerek pedig a falu közössége. Nagyon szerettek ott élni. Mindent megteremtettek, amire szüksége lehetett egy falunak, de amire a legbüszkébbek voltak; a mozijuk. Egy szoba, benne egy régi televízió egy videolejátszóval.
A „nézőtéren” három szék állt egymás mögött. Három sor. Amikor beültek a moziba, az előttük álló szék lábai között levő vízszintes lécre tették fel a lábukat. De csak az apa, vagyis a polgármester és az anya, vagyis a képviselőtestület. A gyerek, vagyis a lakosság mindig legelöl ült, mert neki nem fájt a lába, mint a másik kettőnek.
Egy napon a gyerek, vagyis a lakosság azzal állt elő, hogy szeretne még három széket a moziba. Az apa, vagyis a polgármester, az anya, vagyis a képviselőtestület elé vitte a javaslatot. Meg is szavazta az anya, vagyis a képviselőtestület a beszerzés költségét, ám a székek megvásárlása nem volt egyszerű feladat, ugyanis a legközelebbi városban nem volt székeket árusító bolt, ahol pedig lett volna, oda nem volt buszjárat, meg semmilyen járat sem, mert olyan parányi volt az a falu, hogy még egy buszmegálló sem fért el rajta. A legközelebbi járat oda egy másik országból indult.
Elindultak hát gyalog, ám a határon megállította őket egy határőr.
– Hova mennek? – kérdezte.
– Székeket venni – felelte az apa, a polgármester.
– Milyen székeket? – kérdezte gyanakodva az őr.
– Olyanokat, amelyekre feltehetjük a lábunkat – mondta az anya, a képviselőtestület.
– Miért akarnak olyan székeket? – faggatózott tovább a határőr.
– Mert van mozink – mondta büszkén a gyerek, vagyis a falubeli lakosok.
A határőrnek gyanús lett a dolog, ezért megnézte az irataikat. Látta, hogy egy olyan helyről jöttek, amelynek még neve sincs és a térkép sem jelöli. Átvizsgálta a csomagjaikat, de csak néhány ruhát és egy videokazettát talált, rajta egy felirat: A mi filmünk.
A határőr kíváncsi lett, vajon mi van a kazettán. Betette az őrbódéban levő videolejátszójába és elindította. A képernyőn egy fekete-fehér film jelent meg. Egy szobában három szék állt egymás mögött. Egy férfi, egy nő és egy gyerek leültek rájuk. A nő és a férfi feltették a lábukat az előttük álló szék keresztlécére. Boldogan mosolyogtak bele a kamerába. A film véget ért.
– Mi ez? – kérdezte a határellenőr.
– Ez a mi mozink – felelte az apa, vagyis a polgármester.
– Ez a mi filmünk – mondta az anya, vagyis a képviselőtestület.
– Ez a mi álmunk – felelte a gyerek, vagyis a falubeliek összessége.
A határőr megsajnálta és hagyta továbbmenni őket. Abban a másik országban felültek arra a buszra, amelyik elvitte őket abba a városba, ahol megvehették a székeket.
Otthon letették az új székeket a szobában egymás mellé, a régi székek elé, aztán a régi székeket szintén egymás mellé helyezték.
Leültek a második sorba. Egyik szélen apa, vagyis a polgármester, a másikon anya, vagyis a képviselőtestület, és középen a gyerek, vagyis a falu lakói.
Feltették a lábukat az előttük álló székek ülőkéire mindhárman, és mosolyogva integettek bele a kamerába. Boldogok voltak. Nagyon.
