„Ha valamiben nem vagy biztos, egyáltalán nem baj, ha képzelődsz, amíg nem tudsz jobbat, vagy amíg ki nem derül az igazság.” – Stephen King
– És vele mi lesz? – Az öregasszony a gyerek felé bökött. – Őt kettévágjátok, elosztjátok, mint a szomszéd Bajorék a pohár készletet, meg a kanalakat, fele-fele, mi? Aztán majd ti is összemarakodtok a vackaitokon, mint ezek – fejével a közös fal irányába intett – a csorba szélű tányérokon? A levesestálat Bajorné a földhöz csapta, azt kiabálta, ha már nem lehet kettévágni, hát akkor inkább ne legyen senkié – göcögte.
A fiatalasszony felhúzta a szemöldökét, közben duzzogva piszkálta a körme alját. – Nemtom – morogta maga elé –, majd eldönti a bíróság.
Hirtelen a gyerek felé fordult.
– Na, induljunk, már sötétedik!
– Nem köll mindjárt kiönteni a vizet – sutyorogta az öregasszony–, előfordul az ilyen minden családban, majd kibékültök. Nálunk is megtörtént egy s más, mégis együtt maradtunk apáddal – mondta, míg a kredenc fiókjában matatott.
A nő rántott egyet a vállán.
A gyerek az öregasszony macskáját simogatta. A szürke-fehér foltos állat az oldalán feküdt, aztán megnyújtózott, majd a hátára fordult, engedte, hogy a gyerek vékony ujjai megborzolják hasán a finom szőrszálakat. Ernyedten tartotta lábait a mennyezet felé, fejét hátraszegte, szemét résnyire összehúzva dorombolt. A meleg macskaszőrben olykor eltűntek a gyerek vékony ujjai, kutakodva érintgették az alatta megbújó bőrt és a borsszemnyi emlőbimbókat.
„Kettévágjátok?” rezgett a kérdés abban homlokba lógó hajjal fedett kisgyerek-koponyában. Zengett benne a nagyanyja hangja, mint az esti harangzúgás, végigcsavarodott a szó a vézna testén, és megrebbent a szíve. „Kettévágjátok?” hallotta újra és újra. A szó összezavarta a gondolatait
– Bújj bele! – szólt az asszony ingerülten, és tartotta kezében a kabátot.
A gyerek felállt, a macska pedig talpra ugrott, és besurrant az asztal alá. Nyoma veszett a homályos sötétben. A fiúcska bánatosan nézett utána, aztán lassan beszuszakolta karját a kabátujjba, engedte, hogy anyja belerázza a kinőtt télikabátjába, majd idegesen húzkodja össze rajta. Nehezen gombolódott a szűk kabát, a legalsó gombot pedig nem is tudta bedugni az asszony a kiszakadt gomblyukba.
Az öregasszony két kekszet nyomott a gyerek markába.
– Ezt edd meg az úton!– mondta, míg zörgette a papírzacskót. – Mást nem tudok most adni, a nyugdíjat csak holnap hozzák.
A gyerek leharapta az egyik keksz sarkát, aztán a maradékot a másikkal együtt zsebretette. A fűrészpor állagú morzsalék felszívta a nyálát, hármat is kellett nyelnie, hogy eltűnjön nyelvéről az összeragadt, ízetlen pép.
Az utcán már égtek a lámpák. A fagyos levegő csípte a gyerek arcát, még a szemgolyója is fázott a jeges széltől, egy-egy erősebb széllökéskor lecsukta a szemét. Arra gondolt, ha őt kettévágják, akkor vajon az egyik keze az apjáé lesz, a másik az anyjánál marad, meg a lába is? És az egyik fülével csak az apját hallja, a másikkal pedig az anyját? Meg a szeme is szét lesz gurítva, jobbra, meg balra? A belső szerveire nem gondolt, nem is tudta igazán, milyen szervei vannak egy alig ötéves kisfiúnak, meg azt sem, hogy hol vannak azok. Csak azt érezte, hogy fáj a hasa. Az óvodában borsófőzelék volt az ebéd, attól mindig megfájdul a hasa. Most is. És aztán arra is gondolt, hogy ha őt megfelezik, akkor majd kinél fog fájni neki ott oldal felé, ahova most odaszorítja a kezét, csak úgy, a kabáton át? És az óvodába elviszi őt apa meg anya is, külön-külön? És ott ő játszani fog velük, magával, vagy ők vele? Vagy ők akkor ő lesz megint, és hagyja, hogy a nagycsoportból az a szemüveges fiú mindig elvegye tőlük a motort? De akkor ő ketten lesz, és a kettő együtt erősebb, mint az egy. De azoknak, aki ő, vagyis nekik, csak egy keze lesz, meg egy lába, úgy meg hogyan lehet a mászókán feljutni a csúszdáig? Ilyenek forogtak abban a rémült kisgyerek fejben, miközben nézte a cipője orrát, ahogy belemerül a sáros latyakba hol az egyik, hol a másik.
– Megetted az ebédet? – kérdezte az anyja.
Valahonnan a feje fölül jött a hang, de olyan távolról, mint ahonnan az a csontig hatoló szél kerekedhetett, amely arcába csapta a szúróssá dermedt, apró hószilánkokat.
– Ühüm – felelte a kicsi fiú szorosan összezárt szájjal.
Elvette kezét a hasáról, és a zsebébe nyúlt. Végigtapogatta a kekszeket, az egyiket kivette, átrakta a másik zsebébe. Megfelezte, ahogy majd őt is megfelezik a szülei, gondolta, mint azok a Bajorék, akiket nem is ismert, csak azt hallotta, amit a nagyanyja mesélt róluk délután. De kettévágták a gyereküket, az biztos, erősödött meg benne a hit, hiszen látta, hogy a lépcsőházban csak egy darab piros kesztyű hevert a földön, éppen a nagyanyja szomszédjának ajtaja előtt. Miközben a kesztyűt az anyja felemelte, és rátette a lépcsőházi ablak párkányára, azt mondta, hogy ez biztos a Bajorné gyerekéé. Most már tudta, hogy őt is így fogják elosztani egymás között. Szerette volna látni azt a Bajorné gyerekét, szerette volna megkérdezni tőle, milyen megfelezve lenni anya és apa között?
– Beszaladunk a Józsi bácsihoz a nagykésért – szólalt meg néhány perc múlva az anyja a felhők magasából –, életlen volt már, nem lehet elvágni azzal semmit, nemhogy húst.
A gyerek megtorpant.
– Na, mi van? – hajolt az asszony a gyerek fölé. – Mér’ álltál meg? – kérdezte. –Azt ígérte, megélezi délutánra – tette hozzá.
– A dinnyét… – kezdte volna a gyerek a mondókáját.
– Mi van a dinnyével? – emelte meg a hangját a nő. – Januárban nincs dinnye, te! – Rántott egy parányit a kisfiú karján. – Télen alma van, az is jó.
A gyerek bólogatott. Látta maga előtt a zöld héjú görögdinnyét, amint apja a nagykéssel kettéhasítja, herseg a vastag héj, fröcsög a piros lé, és kettéreped az óriás gyümölcs, kipotyogtatva magából néhány apró fekete magot. Őt is úgy fogja apa kettészelni, motozott benne a gondolat, éppen középen, és ő sírni fog, de belőle nem potyognak magok, mert ő csak egy gyerek. És ő nem fog hersegni, mert olyan vékony a bőre, hogy áttetszik rajta a finom kék rajzolat ott a csukló tájékán, és belőle nem fog kiesni semmi, neki a vére sem fog kifolyni, mert minden cseppje kell anyának, meg apának, pontosan fele-fele. Mert ha nem úgy lesz, akkor összeverekednek, akár azok a Bajorék a repedt tányérokon, és ő nem akarja, hogy miatta verekedjen apa és anya, mint tegnap este, akkor inkább csapják őt is a földhöz, mint azt a levesestálat, és ne legyen senkié!
Amikor beléptek a lakásba, a fiú apja éppen a gyerek ágyával bíbelődött. A matrac a szoba közepén hevert. A gyerek megdermedt, arra gondolt, hogy most készíti apja a kettévágott gyerekeknek a fekvőhelyet.
– Hol csámborogtatok ilyen sokáig? – dörrent rájuk a férfi.
– Anyámnál voltunk – felelte a nő.
– Elmondtad neki, mi?
– Nem – válaszolta az asszony.
Álltak a szobában, még a kabátot sem vették le magukról, nézték, amint a férfi illesztgeti a léceket.
– Ezt megélezte a Józsi bácsi – vette elő a nő a táska aljáról a kést egy kis idő múlva.
– Az jó – ütött egyet a kalapáccsal a gyerek apja az ágykeretre.
Nem leszek senkié, gondolta a gyerek. Aztán hangosan kibukott a szájából: „mint a levesestál.”
– Mit beszél ez, miféle tálról? – fordult hátra az apja, az anyja pedig a fiú homlokára tette a kezét.
– Nem vagy te lázas? – nézett a gyerek szemébe fürkészőn az asszony, de az elrévedt valahova, túl a szétszedett gyerekágyon, túl a keskeny ablakon, a túl a hófelhők borította, csillagtalan fekete égbolton, és túl a kisgyerekkor képzelgős, nyúlós árnyakkal aláaknázott évein.
– Muszáj megcsinálni – fordult vissza a férfi az ágyhoz, fogai között tartva egy szöget –, különben nem bírja ki, hogy majd a másik is elférjen egyszer rajta, morogta.
– Add! Megfogom – hajolt a gyerek anyja a férfi szája felé –, még lenyeled, aztán veled is csak nekem lesz bajom.
Leguggolt ő is, és most éppen akkorák voltak, mint a gyerek.
A gyerek közelebb lépett a két felnőtthöz. Lehajtotta a fejét, és várt. Várta a késpenge hűvösét, a felezés pillanatát, ahogy a nagyanyja mondta, hogy ketté, és, hogy a Bajorék is megfeleztek mindent, ami az övék. Emlékezetében felvillant a lépcsőn heverő piros kesztyű, és hallotta az anyját, hogy az egy gyereké, de ő azt a gyereket sosem látta, a hangját sem hallotta az ajtó mögül. Úgy képzelte, hogy egy megfelezett gyerek még sírni sem tud rendesen, a hang is befelé folyik a torkából, akár a könnye. Úgy képzelte, hogy egy megfelezett gyerek olyan lehet, mint a Bajorné levesestálja; apró szilánkokra törött.
A férfi kiköpte a szöget. A kis vasdarab pattogott néhányat a parkettán, aztán megakadt a küszöb előtti hasadékban. Ott még rezgett egy parányit, aztán nem mozdult többet.
És abban a mélysötét csendben, ami akkor körbefolyta őket, a gyerek felemelte a fejét, és azt látta, hogy apja és anyja a szájuk mentén hirtelen összenőttek, és a szemük is lecsukódott. Ekkor arra gondolt, hogy talán mégsem lesz ő kettévágva, hiszen becsukott szemmel nem lehet gyereket felezni.
