Már csak két közös dolog maradt az életükben: az emlékek és a bot. A többivel külön-külön küzdöttek. Hosszú délutánokon a kis szobában üldögélve, minden nap előkúszott egy-egy történet régmúltba távozott fiatalságukból. A pókháló szőtte egykori barátok, az évek múlásával elsuhanó jó ismerősök rezgős alakjai hol egyikük, hol másikuk emlékei közül bukkantak elő, és követeltek helyet maguknak a másik memóriájának lassan málladozó mozaikjai között.
− De, de bizony úgy volt! − erősködött az öregasszony, és nyomatékul koppantott egyet botjával a parkettán.
− Én nem emlékszem ilyesmire − révedezett az öregember, míg lassan megforgatta fogatlan szájában a maláta ízű cukorkát.
− Hát nem emlékszel a Tónira? Tudod… annak a hogyishívjáknak volt a vezetője…, ott kint a Duna partján, ahova eljártunk evezni még a háború után. Valamilyen sportklub, vagy micsoda − folytatta kitartóan az asszony, miközben igazgatta a vállára terített kötött kendőt. − Az ott, ni! − bökött a bottal a falon függő, bekeretezett fekete-fehér fényképre, amelyen kockás inges, micisapkás fiatalemberek és bőszoknyás, fehér blúzos, a korabeli divatnak megfelelően, nyakukban gyöngysort viselő fiatal nők fogták át egymás vállát, és mosolyogtak a fényképezőgép lencséjébe. Mögöttük látszott a Duna, néhány csenevész fa nyújtózkodott az ég felé, és egy kopott csónak orra is belefért még a kép bal sarkába.
− És az kicsoda? − vette el a botot a férfi az asszonytól, és remegő kézzel kalimpált a fénykép felé. Nagy nehezen rámutatott egy férfira.
− Melyik? − szólt ingerülten a nő. − Nem tudom, melyikre mutatsz, mert nagyon mozog a bot vége. Állj fel, Oszkár, menj oda, és úgy mutasd!
− Nem tudok, mert nagyon elgyengülök már így délutánra, de talán az a szemüveges. Jól látod?
− Látom − felelte az asszony, míg a kép felé hunyorgott. − Azt hiszem, az a Gálos Lali volt − billentette félre a fejét. − Talán… − tette hozzá most már bizonytalanabbul.
− Vajon él még? − motyogta szinte magának az öregember.
− Nem hiszem − hangzott szárazon.− Legalább öt évvel volt idősebb nálad. Na, add ide a botot! Összekészítek valamit vacsorára.
Azzal elindult a parányi konyha felé, ahol már kora délután óta ott állt két bögre a megterített asztalon. Meggörbült háta, akár egy kérdőjel, úgy hajolt a fényesre koptatott, barna nyelű bot fölé.
„ Öt év…” − gondolta Oszkár −, „mit számított az még akkor…”
Lassan lecsukta a szemét, és néhány percre elszenderedett. Nem is hallotta, hogy a felesége bejött a konyhából, pedig a bot végigkopogtatta az előszoba kicsorbult kőlapjait, hangja eltompult, amikor a szőnyegre ért, majd újra felerősödött, amikor az asszony a parkettára lépett és megállt előtte:
− Holnap lemegyünk a doktornőhöz. Nem tetszik nekem, hogy így zihálsz − tartotta tenyerében a szokásos esti pirulákat.
Az öreg felriadt, szó nélkül lenyelte a gyógyszereket, kortyolt egy kis vizet, és újra hátrahanyatlott. Eltelt vagy fél perc is, míg újra előrehajolt, és sárgásfehér, vékonyra aszalódott bőrű kezével megmarkolta a fotel karfáját, de nem volt elég ereje, hogy felálljon. Háromszor is nekirugaszkodott, de minduntalan visszazöttyent.
− Fogd meg a bot végét! − nyújtotta felé a gumival fedett részét az öregasszony, míg ő maga két kézzel szorította a kampósan meggörbített felét. − Felhúzlak.
A férfi megkapaszkodott a botban, a vékonyka asszony teljes súlyával hátradőlt, és összeszorított szájjal, minden izmát megfeszítve, lassan felhúzta az úgyszintén vékony és törékeny öregembert. Mindketten lihegtek, mire sikerült biztonságosan megállniuk a lábukon, és egymást támogatva elindultak a konyha felé.
− Már majdnem kihűlt a tejeskávé − lökte meg a bottal a félig behajtott konyhaajtót az asszony, és gyengéden maga elé tolta Oszkárt. Végigsimított a hátán. Maga is meglepődött, hogy az ura menyire lesoványodott. Szinte minden csigolyája belesimult ráncos tenyerébe.
***
Kiszálltak a liftből, és a botba kapaszkodva mentek végig a rendelőintézet számukra végeláthatatlan hosszúságúnak tűnő folyosóján. Nem lehetett tudni, hogy ki kit visz. Az asszony a bal, a férfi a jobb kezével fogta a botot. A gumi elkopott már a végéről, ezért minden lépésükkor egyre erősödő koppanás jelezte, hogy újabb betegek érkeznek a vizsgáló ajtaja elé helyezett padsorhoz. Ezzel együtt erősödött a zihálás és a cipők csosszanó hangja is. Az asszony a legelső üres helyre leültette a beteg embert, ő maga pedig kissé határozottabban az ajtóhoz bicegett, és megkopogtatta a bot fogantyújával. Közben a táskájában kotorászott, ahonnan előkerült egy zsebkendő és a szemüvege is. Hosszasan fújta az orrát, feltette a szemüvegét, és várta, hogy kinyíljon az ajtó.
− Ne tessék kopogni! − emelte meg a hangját egy fiatal nő a kint ülők közül. − Vannak bent. És különben is… mi is oda várunk.
Az öregasszony oda sem pillantott, hanem újból kopogtatott. Most már a kezével. A botot a falhoz támasztotta, és ő maga is egyik vállával a falnak dőlt. Hallatszott, ahogy aprókat sípolva szedi a levegőt, miközben nem vette le a szemét a sor végén ülő férjéről. Az öregember két karját a térdei között lógatva, üveges szemmel meredt maga elé, és pihegve kapkodott levegő után. Minden légvételét valamilyen halk nyögdécselésféle kísérte.
Végre kinyílt az ajtó, és az eddig bent tartózkodó beteggel együtt az asszisztensnő is kilépett a folyosóra.
− Csókolom, Irma néni − torpant meg −, tessék bejönni soron kívül, látom, nagyon rosszul tetszik lenni.
− Nem, nem én − intett a kezével az idős asszony −, hanem a férjem, Oszkár. Ott ül a padsor végén − markolta meg újra a botot, és azzal mutatott felé.
Mindketten odamentek, és a hóna alá nyúlva megemelték, majd két oldalról belekarolva lassan az orvos szobája felé segítették az alig csoszogó embert.
− Itt a bot − adta kezébe a nővér −, tessék arra is támaszkodni, Oszkár bácsi, úgy könnyebb lesz.
Becsukódott az ajtó mögöttük. A kint ülők némán néztek utánuk, csak a fiatal nő fészkelődött, és pillantgatott idegesen az órájára.
Eltelt vagy jó tíz perc, talán tizenöt is, mire kijöttek. Lerogytak az ajtó melletti két üres helyre.
− Mit mondott, mi bajom? − hajolt a feleségéhez az öreg. − Nem hallottam, nincs a fülemben az az izé.
− Hogy a szíved miatt van, és beutalt kórházba. Sok a víz… − hajtogatta össze a papírt az asszony.
Sóhajtott, és lassan a bot felé nyúlt, amelyet, míg elrendezte a férjén a kabátot, a pad széléhez támasztott.
− Hogy mondod? − kérdezte újra a férfi, és kezét a füléhez emelte, hogy jobban értse az asszony szavait.
− A szíved miatt van − fordult felé megtört tekintettel a nő −, kórházba kell menned − mondta hangosabban.
− Te akarod, Irma? − engedte le a kezét a füle mellől az öreg, és újra zihálni kezdett.
− Hát mit tehetünk? − nézett az idős asszony valahova el, a távolba. − Beteg vagy, Oszkár.
− De mi lesz veled? − köhécselt a férj, és ismét odahajolt asszonyához, hogy megfogja a kezét.
− Velem most ne törődj! Megleszek. Felhívom Pétert, hogy jöjjön értünk − válaszolta. − Kocsival hazavisz, hamar összepakolom, amit kell, és már mehetünk is a kórházba.
A botot ismét maga mellé tette. Keresgélt a táskájában, majd előhúzott egy apró noteszt és egy mobiltelefont. Különös látványt nyújtott ez az időtlenségből itt felejtett, pergamenvékonyra aszalódott két kis öreg, amint éppen egy mobiltelefonnal kezdenek bíbelődni.
− Várj! − szólt az asszony. − Valakit megkérek, hogy segítsen.
Felállt, és bicegve elindult a padsor átellenes vége felé, ahol még négyen ültek. A bot lecsúszott a pad széléről, élesen pattogott kettőt-hármat a kövön, majd megállt.
− Legyen kedves − szólított meg egy férfit, és elé tolta a noteszt −, hívja fel ezt a számot… a fiam telefonszáma… mi nem szoktuk ezt használni, csak ő szokott hívni bennünket, ha nem talál otthon. Nekünk jó a vezetékes is. Ezen nem is látjuk a számokat, olyan apró, meg annyi gomb van rajta… − magyarázkodott szégyenkezve.
A férfi rutinos mozdulattal kezelte a készüléket, majd átnyújtotta a tulajdonosának.
− Petikém − emelte a füléhez az asszony −, itt vagyunk az orvosi rendelőben. Apa nagyon beteg. Kórházba kell vinni. Gyere értünk, majd… − itt elhallgatott. Néhány másodperc múlva csak annyit szólt:
− Értelek, kisfiam.
Gondosan betette a telefont a táskájába, és visszabicegett a férjéhez. Az öregember mellére ejtett fejjel bóbiskolt.
− Nem ér rá − simította meg az alvó ember vállát.
− Mit mondasz? − riadt fel az öreg, és tekintetével a feleségéét kereste.
− Nem tud jönni a Peti. Nem ér rá − ismételte meg az asszony tagoltan. − Azt mondta, menjünk taxival, majd vasárnap, ha jön ebédelni, kifizeti.
− Persze…, persze… − tápászkodott fel nyögdécselve a vézna kis ember −, majd taxival… szokott itt állni néha egy-kettő. Add a botot, menjünk!
Elindultak a folyosó végén lévő lift felé. Mindketten fogták a botot. Az asszony a jobb kezével maga előtt, míg a ballal az öregembert karolta át, úgy deréktájékon, az pedig szintén a jobb kezével kapaszkodott az asszony boton nyugvó kezébe. Lassan, nagyon lassan mentek. Mintha egy utolsó sétán andalognának egy kora nyári estén, valahol a Duna partján, ahol a vízszagú szél megborzolja a csenevész fák apró leveleit. Csak a csoszogás és a bot koppanása hallatszott egyre távolodni.
− Aztán majd pörköltöt főzz neki vasárnapra… − mondta hangosan az öreg, miközben megálltak pihenni −, és sok nokedlit! − tette hozzá köhécselve.
− Úgy lesz − bólintott az asszony. − Meg húslevest. Az a kedvence.
