Pénzes Bíborka: Óceán nem is létezik. Víz sem. Író sem.

Az író egy hal a vízben,
de olyan hal, amely a lélegzetén kívül semmit nem hall.
A víz pedig egy mocskos láp,
aki benne ragad, kiutat nem lát.
A sós víz a halakat mégis vonzza,
mert tudod van, aki az édeset is sózza.
Nos, ez a hal éppenséggel gyűlöli a sót,
só nélkül él sós vízben, és várja a halászhajót.
Várja, hogy kifogják…
„Hát ez meg mi a jó égért ilyen falfehér?” A halászok egymás között egyfeszt ezt mondják.
Ez a hal az által, hogy semmit nem hall,
beleolvadt a hajó falába,
mert azt, hogy kihúzzák már annyira várta,
hogy magát a halak közt álcázta.
Hát így lett a kis halból cápa.
Veszélyes ragadozó,
a lelkéből falatozó.
Nem máséból, csak a sajátjából,
amíg meg nem tudta, hogy az ő szíve nem életből van, hanem fából.
Egyszer egyet reccsent,
és azóta bizony rég törött a szív, a lélek tönkrement.
Faszív, falélek,
egyedül az elfásulástól félek,
mert a belső már korhadt.
A test hiába fiatal, ha a szív rothadt.
Emésztik a férgek,
a lélek már hozzá sem férhet.
Na, de mégiscsak egy hal az író, aki a lélegzetén kívül már semmit nem hall, tehát jelentéktelen.
Ha elveszik, ha kifogják, ha elfásul, ha elrothad, az mind lényegtelen.